Kissé el vagyok maradva a posztolással, mert egyéb projektjeim minden időmet lefoglalták, de most megpróbálom betólni. Először egy rövid kirándulós poszt virágvasárnapról.

A két kirándulós kolléganőmmel, Zsuzsával és Nórával elhatároztuk, hogy mivel kezd ismét jó idő lenni, tavaszodik, virágoznak a fák, zöldül az erdő, elmegyünk ismét kirándulni. Az időjárás és egyéb befolyásoló tényezők miatt a virágvasárnapra esett a választás. Mivel én délelőtt még templomba mentem, Zsuzsa meg este táncolni készült, rövidebb túrát kellett találni, ami belefér a délutánba. Így esett a választás egy kb. 12 km-es körtúrára Petite Pierre körül, ami egy kis település Strasbourgtól északra, viszonylag elérhető közelségben.

Dél körül indultunk, és kb. egy óra alatt ott is voltunk. Az első nehézség a parkolás volt, mivel nem csak mi, hanem mások is kiszabadultak a természetbe, és ez egy népszerű kiránduló hely: mikor odaértünk, tele volt a kiindulópontunként szolgáló vár parkolója. Végül megálltunk egy kicsit odébb, az útszélen, pár másik autó mögött. A turistahadak ellenére a parkolóban található tourinform zárva volt, ebédszünet miatt, természetesen. Még szerencse, hogy a WC-t kívül tartják, és nem zárják be, amíg esznek.

Először átvágtunk az óvároson. Ez tele volt étteremmel, és mindre ki volt írva, hogy "Complet", vagyis, "Teltház", esélyünk se lett volna ott ebédelni. Szerencsére nem is úgy készültünk.

Mielőtt nekivágtunk volna a tulajdonképpeni túránknak, megnéztük a várat, kívülről, mert zárva volt. Elég picike, de jó nagy sziklán van. Ráférne némi renoválás, mert bár elég jól fest, kissé mállik a várfalon, a kövek között. A többiek azt mondták, hogy azért ne szedjem szét, ha már itt áll évszázadok óta. :-)

Innen lefelé vezetett az utunk, és követtük a munkahelyen előre gondosan kinyomtatott, és ezúttal nem otthon felejtett itinert. Nem volt könnyű útvonal, mert szemben az előző túrával, itt nem a kijelölt túristaútvonalon kellett menni, hanem olyan leírások voltak, hogy "a vár mellett menj le a lépcsőn, és kövesd az ösvényt, ami lefelé vezet". Ez a szakasz nem volt annyira vészes, de azért itt is volt egy-két kérdéses elágazás, ahol követtük a jobban kitaposott utat. Járt utat járatlanért el ne hagyj, ugye... 

Itt kiderült, hogy tévedtem, amikor az előző túra kapcsán azt mondtam az otthoniaknak, hogy az ibolya-szezonnak már vége, és a nárciszok nyílnak már. Errefelé úgy tűnik, a kettő nem zárja ki egymást.

A következő szakasz volt a "haladj el a szivattyútelep mellett, és kövesd az utat a Fehér Szikláig, közben hagyd figyelmen a jobbról és balról becsatlakozó ösvényeket." Szó szerint követtük ezt a leírást, csak egy idő után gyanús lett, hogy még mindig sehol a Fehér Szikla. Aztán pedig elértünk egy későbbi tájékozódási pontot, szemből. Nem nagyon értettük, hogy hol tévedtunk el, de utólag megnézve a térképet, a helyes túraleírás az lett volna, hogy "haladj el a szivattyútelep mellett, és menj egyenesen, tök mindegy, merre megy amúgy az ösvény, míg el nem éred a Fehér Sziklát". Mi ugyanis valahol az úttal együtt elfordultunk balra.

Na, ezen a ponton egy jó darabig tanulmányoztuk a térképet hárman, hogy vajon hol vagyunk, hogy jutottünk oda, és merre kellene menni, hogy vissza tudjunk  jutni az eredeti túraútvonalunkra. Miközben kóvályogtunk a környéken tájékozódási pontokat keresve, volt alkalmunk megtekinteni a Grand Chene-t (nagy tölgy), ami eredetileg nem tartozott a túránkhoz, de egy kicsit - egészes kicsit - kárpótolt az elmulasztott szikla miatt. Tényleg elég magas, de igazán az az érdekes benne, hogy ez nem egy tölgyerdő.

A különböző variációs lehetőségek közül végül azt választottuk, hogy visszafordulunk, és követjük a túránkat immár a másik irányba, innentől gondosan tanulmányozva a túraleírás mellett a térképet is. Így sikerült azonosítani azt az éles jobb kanyart, ahol le kellett térnünk a már bejárt útról, és onnantól kezdve nagyjából jók voltunk. Volt még egy-két bizonytalan hely, de a térkép és a leírás alapján mindenhol sikerült még időben korrigálni.

Ez a túra valamivel kevésbé volt látványos, mint az előző, így kevesebb fénykép készült, de elég változatos volt a terep. Volt ahol az erdőben mentük, volt ahol házak mellett, volt ahol magán a főúton. Volt egy-két izgalmas, fényképre kívánkozó rész, de úgy tűnik, hogy túlságosan beszélgettünk, mert nem találok róluk fényképet. Volt például egy tavas magánbirtok az erdő szélén, de nem fotóztam le. De például ez a házikó ezzel a saját különbejáratú patakkal is aranyos.

Voltak ilyen vadabb, természetközelibb részek is. Ez például a leírás szerint a második nagyobb kaptató. Az első valószínűleg a Fehér Szikla felé lett volna, mert azt kihagytuk.

Megtaláltuk viszont a Corbeau-sziklát. Ez már könnyebb volt, mert itt már jelzett túristaösvényen mentünk. Itt egy kicsit meg is pihentünk, ettünk, szelfiztünk.

Aztán tovább indultunk, és találtunk egy tanösvényt, ahol a rovarokról lehetett volna tanulni, ha kellően érdekelt volna a téma. Aztán egy japán kertre emlékeztető parkot húsvéti dekorációval, de valahogy azt se sikerült lefotózni. Onnan viszont már rá lehetett látni újra a városra, arról van kép.

Ez viszont egy nagyon csecse kiskert, ami úgy látszik megütötte a fotó színvonalat. Mondtam is a többieknek, hogy az ilyenekre szoktuk mondani, amikor még megvolt a pákozdi telek, hogy "Ilyet csináljunk Pákozdra!". Egyébként állítólag kávézó szokott benne üzemelni.

Ez után értük el ezt a vadregényes, sziklába robbantott útszakaszt. A sziklára fel is lehetett menni, és volt fenn egy másik park, amiből a parkolóra egy egészen különleges lépcső vezetett le.

Mikor visszaértünk már a fél parkoló üres volt, és a tourinform már megint nem volt nyitva (ötkor bezárt). Pedig amolyan ajándékbolttal kombinált fajta, ahol ráadásul helyi élelmiszertermékeket lehet venni, mint méz, csokoládé stb., de hát hiába, mert mire a kiéhezett turisták visszaérnek, addigra a bolt zárva, így aztán esély sincs rá, hogy az ember felesleges dolgokat vásároljon pusztán mert kopog a szeme az éhségtől. Azt hiszem, hogy a franciáknak nincs igazán üzleti érzéke.