A színes tavakhoz való kiruccanásról szóló posztomban már megpedzettem, hogy az akkor meglátogatott városkába, Kaysersbergbe, még vissza szeretnék térni. A Facebookon már láthattátok, hogy meg is tettem, ebben a posztban pedig egy kicsit bővebben is kifejtem az élményt.
Talán már a korábbi posztban is írtam, hogy mennyire nem volt elég a Kaysersbergben eltöltött idő, mivel nem volt lehetőségem végignézni mindent alaposan. Olyannyira, hogy legszívesebben már másnap visszamentem volna, de mivel vasárnap általában minden zárva van errefelé, inkább nem kockáztattam meg.
Viszont alaposan kitanulmányoztam az időjárásjelentést, és az első adandó alkalommal kivettem egy szabadnapot október 15-ére, péntekre, hogy a tervet meg tudjam valósítani. Azért erre a napra esett a választásom, mert a meteorológia jó időt jósolt, és hát nem akartam szombatra tenni a kirándulást, hátha a többieknek más terveik vannak, amihez csatlakoznék. Úgyis van 34 szabadnapom egy évre, miért ne használjam ki? Ráadásul pénteken kevesebb a turista is, különösen mert szombat-vasárnap bornapok volt arrafelé, talán még parkolóhelyet se találtam volna.
Október 15-én ezért nem mentem dolgozni, hanem helyette jó sokáig aludtam, egy kicsit rendet raktam a lakásban, majd megcéloztam újra Kaysersberget. Kissé később sikerült elindulnom, mint terveztem, kb. tizenegy óra volt, mikor beültem az autóba. Ez azért kicsit szerencsétlen, mert nem csak vasárnap, de déltől kettőig is minden zárva van, és így pont tizenkettőre értem oda. Ez azonban nem szegte kedvemet, mert úgyis meg akartam nézni a várat is, ami a település mellett van, és az előző posztban volt már róla egy-két távoli fotó. Gondoltam, a vár biztos megközelíthető ebédidőben is, és nem is csalódtam.
Az autót letettem a városka elég méretes, közvetlenül a belváros mellé telepített fizetős parkolójában. Ez is eléggé mutatja, hogy a turizmusból élnek, ugyanis tuti, hogy a település lélekszáma nem indokol ekkora parkolót. Némileg megszenvedtem az automatával, mire sikerült beállítani rajta, hogy kb. 6 órát maradnék, de aztán el tudtam indulni várnézőbe.
A legutóbbi alkalommal már megtaláltuk a várba vezető utat, csak akkor nem mentünk fel, így most nem sokat kellett keresgélni. Az oda vezető úton lőttem az alábbi két képet a patakparton, egy olyan helyen, ahol már a múltkor is jártam - itt van ugyanis az egyik nyilvános vécé -, de akkor arra se volt idő, hogy fényképezzek, sőt, nem is fedeztem fel a festményes házat se. Most viszont ezek mellett találtam egy háromnyelvű táblát a víz éltető erejéről Albert Schweitzer gondolataival. Már ekkor gyanús volt valami köze lehet a városhoz, de amikor ezek a táblák a különböző helyeken különböző idézetekkel többször ismétlődtek, akkor kezdtem gyanítani, hogy itt születhetett. Később csekkoltam a Wikipédiát, és valóban. A legutóbbi rohanásunkra jellemző, hogy akkor ezeket a táblákat nem is láttuk, nem hogy ilyen következtetéseket tudtunk volna levonni belőlük, pedig van jónéhány darab.
A várba vezető út egy meglehetősen meredek lépcsővel kezdődött, de aztán irány váltott, és a hegyoldalban haladt tovább, így már innen is remek kilátás nyílt a városkára, ami körülöleli a hegyet. Nem kellett sokat menni a várig, de már itt is éreztem, hogy az időjárás elég kedvező, nem győztem levenni a sok meleg holmit, amit reggel azért vettem magamra, mert iszonyú hideg van errefelé reggelente.
A vár nem okozott csalódást. Elég picike ugyan, de fel lehet menni a tornyába, ahonnan gyakorlatilag 360 fokos panoráma nyílik (mínusz a hegyoldal). A toronyba vezető lépcső autentikus vasbetonból van, meg is állapítottam, hogy ezek szerint nem csak otthon használjuk ezt a nemes anyagot a műemlék-restauráció körében. (Vö. a Budai Vár rekonstrunkciója). Viszont a villannyal eléggé spóroltak, és ablak se sok van a tornyon, így kénytelen voltam én is, meg a szembe jövő turisták is használni a zseblámpát, mert különben több szakaszon töksötétben kellett volna felmenni a csigalépcsőn, ami ráadásul túl keskeny volt ahhoz, hogy kikerüljük egymást. Még szerencse, hogy az építők gondoltak erre is, mert kb. félúton van egy kitekintő folyosó, ahová ki lehetett állni a kikerülés érdekében. Fent aztán eléggé fújt a szél, de azért körbefotóztam a panorámát, mielőtt elindultam volna lefelé. Az udvaron volt egy gesztenyefa, úgyhogy gyűjtöttem egy-két gesztenyét is.
Úgy tűnt, hogy a várból van egy másik út is lefelé, úgyhogy a változatosság kedvéért arra indultam, és hasonlóan meredek, elég romantikus lépcsősorra leltem, ahol ráadásul volt egy ilyen fotópont. Igazán sajnáltam, hogy a növényzetet nem tartják karban rendesen.
A vár aljában találtam egy ivókutat. Legalábbis reméltem, hogy ivókút, mert nem nem volt ráírva, viszont én meglehetősen szomjas voltam eddigre. A kút olyasmi volt, mint a hazai kék kutak, csak ez zöldre volt festve, ezért bíztam benne, hogy ha ennek ellenére mégis locsolásra lenne csak alkalmas, azt ráírnák. Végül nem lett bajom tőle, tehát valószínűleg tényleg ivóvizes kút volt. Ezt követően aztán találtam egy másik nyilvános vécét, és ott szintén elmerengtem, hogy vajon ráírnák-e a csapra, ha nem iható a vize, ugyanis ott is töltöttem egyet még a kulacsomon, biztos, ami biztos.
Ez után viszont már bevettem magamat a város főutcájára, és először csak kifejezetten szuvenír-boltokat nézegettem, mert minden más zárva volt még. Azért a szuvenírboltokban is volt egy-két érdekesség, de én a helyi specialitásokra hajtottam. Az egyik szuvenírboltnál eszembe jutott egy poén, amit nem olyan régen olvastam a Facebookon (vagy hol), hogy milyen rossz lehet a kínaiaknak, hogy akárhová utaznak a világban, a szuvenírek mindenhol Made in China. És tényleg. :-)
Utána viszont szépen sorban kinyitottak a boltok, és én igyekeztem is végiglátogatni őket.
Először egy ruhaüzletben voltam, ahol kézműves ruhákat árultak, de sajnos minden elég vékony anyagból volt, miközben itt meg lehet veszni a hidegtől. A franciák - úgy tűnik - nem fáznak.
Aztán voltam egy boltban, ahol valami egzotikus országból származó dolgokat árultak meglehetősen széles termékspalettán (sajna nem jegyeztem meg, honnan), és tök jó cuccaik voltak, de mivel nem helyi, nem is vettem semmit. Pedig a szerecsendióvirágon elég sokáig gondolkodtam, otthon ugyanis meglehetősen nehéz beszerezni.
Ez után bementem egy boltba, ahol több helyi kézműves termékeit árulták, voltak nyakláncok különféle kivitelben, nagyon frankó bőrtermékek, meg cuki sólisztgyurma-kisplasztikák. A hely érdekessége, hogy az egyik "helyi" kézműves magyar.
Innen mentem egy olyan boltba, ahol fémből készült fali díszeket lehetett kapni. Fémlemezből vannak kivágva mindenféle figurák a kulcstartó mérettől az egész falat betöltő tájképekig. Itt addig nézelődtem, míg vettem magamnak egy fali kulcsakasztót.
Ezzel a bolttal szemben volt az első mézeskalácsos, ide is betértem, és vettem még a Nonnette-ből, ami legutóbb nagyon bejött. Ez lényegében lekvárral töltött mézes puszedli, de megállapítottam, hogy narancsos jobb, mint a málnás, ugyanis előbbi annó rögtön elfogyott, ebből meg még egy héttel később is volt.
Aztán ha már étel, akkor ellátogattam a pékségbe, amibe legutóbb nem mentem be, csak a kirakat előtt csorgattam a nyálamat. Most viszont vettem egy párizsi gyűrűt. Ez olyan, mint a képviselőfánk, csak karika alakú és vajas krémje van. Valamiért az interneten Paris-Brest fánk néven fut magyarul - legalábbis ezen a néven lehet fényképes recepteket találni. Ezt nem igazán értem, mert ok, hogy franciául így hívják, de a hagyományos magyar neve a párizsi gyűrű, így van rajta például a dr. Oetker vanillin-cukron is. Már régen ki szerettem volna próbálni, úgyhogy amikor megláttam, gondoltam, nem hagyom ki az alkalmat. Kb. a felénél jártam csak viszont, amikor kezdtem úgy érezni, hogy soha többé nem bírok ránézni se az édességre. A krémje - amellett, hogy valóban "könnyű" volt, mint ahogy reklámozzák - iszonyú vajas és gejl. Azért megettem, ne vesszen kárba, de az ugyanott vásárolt elzászi almatorta már az autóm csomagtartójában landolt, és még másnap is gondolkodtam, hogy biztos kell-e ez nekem. Azért végül azt is elfogyasztottam, de rájöttem, hogy az elzászi változat nem jön be igazán. Kellene találni valahol franciát, mert az nagyon fincsi: a levelestésztás változat.
A tortával együtt lepakoltam a felesleges cuccaimat is az autóban, és elindultam újra, hogy immár módszeresen végigjárjam az egész főutcát, addigra ugyanis a boltok többsége kinyitott. Ami nem volt nyitva, az például egy faliórákat áruló üzlet, amibe még vissza akartam menni megcsodálni a faragott remekeket (kb. 100.000,- forintért), de mire visszaértem, újra bezárt.
A főutca innenső végén elég gyorsan haladtam, mert a boltok nagy részét itt már megnéztem, de aztán lassult az ügymenet, mert jöttek a még nem látott üzletek, többek között egy kalapos. Erről mondjuk kiderült, hogy speciel nem helyi termékeket árul, hanem ez is Made in China, de ennek ellenére vettem egy siltes sapkát, mert az egyetlen sapkám, amit hoztam magammal, nem az igazi: kötött, és túl nagy hurkokból áll, simán átfúj rajta a szél, és majd lefagy a fejem a biciklin reggelente.
Aztán jött az üvegmanufaktúra. Itt ezúttal nem a boltban kezdtem, hanem a műhelyben. Nem lehetett túl közelről csodálni az alkotást, és egy kicsit olyan volt, mintha az állatkertben nézelődnénk: el voltunk választva egy kordonnal, és a bácsi ránk különösebben ügyet nem vetve készített épp egy karácsonyfadísznek való üveggömböt. Aztán mikor elkészült, leejtette. :-) Én csodálkoztam, hogy nem törött azonnal ripityára, ehelyett gyönyörűen pattogott, de aztán mikor sikerült elkapnia, akkor közölte, hogy eltört az akasztója (tényleg csoda, hogy csak az). Először úgy tűnt, hogy megreparálja, de aztán másként döntött, és ment a selejtbe. Mivel épp sorozatgyártás folyt (a következő gömb épp ugyanolyan lett volna, mint ez), átvonultam a galériába, ahol az értékesebb darabok voltak kiállítva, mint például az alma alakú lámpák. Egész megkívántam. De ennél is érdekesebb volt egy bizonyos vizes-barométer, ami úgy néz ki, mint egy kanna, és állítólag az időjárástól függően a csövében vagy egy szintben, vagy lejjebb, vagy feljebb van a víz, és ebből lehet következtetni a légnyomásra. Kacérkodtam a gondolattal, hogy kellene szerezni egyet, de mivel a leírás szerint alacsony légnyomásnál kifolyatja a vizet, úgy voltam vele, hogy talán mégse tenném tönkre vele a laminált padlómat, jó lesz továbbra is a mutatós barométer. Utána azért még átmentem a másik üzletbe is, ahol az apróságokat árulják, és szereztem egy-két karácsonyfadíszt.
Ez után jártam egy olyan boltban, ahol mindenféle sütési kelléket lehetett venni, többek között ha nem volt 1000 féle sütemény-kiszúró, akkor egy se. Itt is elég sokáig nézelődtem, mert kb. az egész boltot fel tudtam volna vásárolni. Végül vettem egy violinkulcsot, egy rókát, meg egy mézeskalács-emberke szettet, amiből lehet kvázi linzerkarikát gyártani, mert az egyiknek van szíve is. Plusz vettem egy angyalkás csokipraliné-formát, úgyhogy idén karácsonykor mindenki angyalkás csokipralinét fog kapni (csak mondom).
Innen az utam a másik mézeskalácsoshoz vezetett, ahol vettem mézeskenyeret, meg némi mézespuszedlit, amit gondoltam, hogy elosztogatok a hűséget olvasók között. Lehet jelentkezni kommentben, akit érdekel. Ezen kívül beruháztam egy elzászi édességek szakácskönyvbe (angolul, bár gondolkodtam, hogy franciául kellene), amit szintén csak otthon fogok tudni majd kipróbálni a süteményszaggatókhoz hasonlóan, mert itt nincs sütőm.
Ez után nem tudtam kihagyni, hogy vegyek egy errefelé rendkívül divatos vastag, gyapjúval bélelt kötött zoknit. Nem azért vettem, mert divatos, hanem azért, mert tudom, hogy miért az: az én lakásomban is rohadt hideg a padló, lévén a földszinten. Van valami hasonlóm odahaza, gondoltam is, hogy elhozom, mikor hazamegyek, de mostanra odáig jutottam, hogy nem bírom ki addig, muszáj a lábamra valami meleg, ha nem akarok még gyakrabban megfázni.
Amit pedig ezen kívül vettem, az karácsonyi meglepetés, tehát nem fogom itt leírni.
Igen, lehet mondani, hogy shopaholic vagyok, de én inkább úgy tekintek erre az útra, hogy bepótoltam az összes vásárt, amiből kimaradtam az elmúlt két évben a Covid miatt. Ráadásul az idei Mesterségek Ünnepén se költekeztem különösebben, úgyhogy úgy éreztem, hogy megérdemlem, hogy egy kicsit kirúgjak a hámból. Egyébként is meglehetős sok költségtérítést kapok, tehát a büdzsébe is belefér, ráadásul van egy csomó euróm készpénzben, mert valahogy mindig úgy alakul, hogy én fizetek, a többiek meg készpénzben adják meg. Épp ezért ennek a készpénznek egy részét vettem magamhoz azzal, hogy ennyit megengedek magamnak, és sikerült is beleférni a keretbe.
Viszont a boltnézegetés és vásárolgatás mellett azért nézegettem egy kicsit magát a városkát is. Feltűnt például, hogy ennek a legfeljebb párezer fős városkának van minimum kettő Michelin-csillagos étterme. Az egyiket már a múltkor is megtaláltuk, mert az a főutcán van, a másik viszont az egyik mellékutcában van eldugva, úgyhogy azt csak azért találtam meg, mert jobban körülnéztem, mint legutóbb. Persze lehet, hogy Franciaországban könnyebb megszerezni a Michelin-csillagot, mint Európa más részein, de azért akkor is érdekes. Nem mentem be egyik helyre se viszont, mert a Michelin-csillag rám némileg visszatartó erőt gyakorol: az az előítéletem, hogy felül vannak árazva az ilyen helyek. Lehet, hogy tévedek, és nem csak az elit-éttermek kaphatnak Michelin-csillagot (kiindulva abból a távolkeleti kifőzdéből, ami nem olyan régen bejárta a sajtót, és amit szerintem nálunk bezáratna az ÁNTSZ), de nem tudok szabadulni ettől az érzéstől. Amúgy sem voltam mondjuk éhes a párizsi gyűrű miatt.
Aztán újra lefotóztam a kedvenc szökőkutamat a mellette lévő házzal és templommal, valamint a virágos házat, mert most nem volt annyi ember a környéken.
Aztán tettem még egy kitérőt az egyik mellékutcában, és ott találtam ezt.
Ez az első élő gólya amit errefelé látok (a kitömött változattal Rajnát lehetne rekeszteni :-) ), de hogy ez is miért van még itt, az rejtély. Mindenesetre eléggé aggódom érte, mivel én is majd megfagyok, pedig nem vagyok költözőmadár.
Viszont ha már ott voltam, lefotóztam ezt a zúgót is, amit a múltkor szintén nem láttunk, pedig érdemes volt elácsorogni egy kicsit a hídon, és hallgatni, ahogy csobog.
Ezután azonban már ismét megcéloztam az autót, mert kezdett esteledni, és haza kellett érnem időben, hogy részt tudjak venni a szokásos havi bibliakörünkön - a távolság nem akadály, mióta a Covid miatt ezt is áttettük online formába.
Hazafelé még beugrottam egy low budget hamburgerre az egyik útba eső Mekibe - nem mintha megéheztem volna, csak nagyon le kellett nyomni a párizsi gyűrűt valami sóssal. Itt vesztettem némi időt, mert meg kellett várni, amíg kegyeskedtek kinyitni az ajtót, mert csak úgy lehet bemenni, ha az ember felmutatja az oltási igazolását.
/Off: Érdekes, hogy errefelé a McDonald's-ot tényleg úgy élem meg, hogy olcsó, noha drágább, mint az otthoni. Viszont fele annyiba kerül, mint a munkahelyi menza, és negyed-hatod annyiba mint bármely nem is különösebben puccos étterem (egy fogásra vetítve). A McDonald's-nál már csak a boltban kapható kész ételek olcsóbbak (kb. feleannyi), bár átszámítva abból a pénzből még mindig simán mehetnék otthon a SaladBox-ba (kedvenc gyorskajáldám, a drágább fajtából, amiből itt sajnos a legközelebbi Párizsban van). Ezekre a kész ételekre viszont egészen rászoktam. Hatalmas a választék, és egész jók. Amiket otthon eddig kóstoltam, azok nem jöttek be igazán. Úgy tűnik, hogy a francia kész konyhával kompatibilisebb vagyok./
Végül azért csak azért késtem el, mert hazaérve még keresgélni kellett a parkolóhelyet. Ezúttal viszont úgy értem haza, hogy mindent láttam, amit akartam, nem maradt ki semmi. Azért lehet, hogy visszamegyek majd még december tájékán, mert állítólag eszméletlen karácsonyi vásárok vannak errefelé. Strasbourgban is, de ott is.
Ez az egyik fő decemberi tervem: karácsonyi vásárokat fogok látogatni (feltéve, hogy nem lesz nagyon hideg), nem is annyira a vásárlás, mint inkább a hangulat kedvéért. Kíváncsi vagyok errefelé mit tudnak felmutatni. Persze az is lehet, hogy addigra beleunok az egészbe, ugyanis itt már most a karácsonyra készülnek. Sőt, Kaysersbergben is volt olyan bolt, ahol egész évben karácsony van. Ezeket a helyeket igyekeztem elkerülni. Majd adventben!
