December első hétvégéjén Nizzába kirándultam - egyedül. (Minden eddiginél több képpel!)

A gondolat onnan jött, hogy a hazautam során nagyon bejött nekem az entzheimi repülőtér - az, hogy milyen közel van, és milyen könnyű kijutni oda -, és megnéztem, hogy hová lehet elrepülni onnan átszállás nélkül. Meglehetősen széles a választék.  Egyelőre a listára Nantes, Nizza és Montpellier került fel, de lehet, hogy még tavasszal Korzika vagy Barcelona is rá kerül. Ezekből azért választottam Nizzát, mert Nantes-tal időjárás szempontjából nem nyertem volna semmit, Montpellier meg a képek alapján úgy tűnt, mint ahová érdemesebb tavasszal menni, amikor nyílnak a virágok. Mind a két úti célra bejelentkezett már az egyik kolléganőm, hogy jönne velem, sőt, felvetette, hogy a Nantes-ot kössük össze egy túrával, ugyanis állítólag itt van egy amolyan kék túra jellegű országos túraútvonal végig a tengerparton. Bevallom, megragadta a fantáziámat a felvetés, csak legyen jobb az idő.

Úgy tűnt viszont, hogy Nizzába mindenkor érdemes ellátogatni, így miután gondosan ellenőriztem, hogy melyik hétvégén lesz jó idő, le is foglaltam a repülőjegyet. Immár nem csak a KLM-nél vagyok törzsutas, hanem a Voloteánál is, mert az 50 eurós tagsági díjjal rögtön 30 eurót eurót lehetett spórolni egy úton, priority boardinggal, és rugalmas módosítási lehetőséggel, és mivel az összes többi megcélzott helyre is a Volotea repül, úgy döntöttem, hogy megéri.

A gép péntek délután 4-kor indul, így aznapra otthondolgozást kértem. Kissé belekavartak a terveimbe azzal, hogy a Drafting in English oktatásban - ki tudja miért - áttettek a 3-as csoportból az 1-esbe, így pont aznap 14:30-kor lett az oktatás, ami viszont kizárólag online lett meghirdetve, így senki nem reklamálhatott, hogy nem megyek be. A repülőtérre úgyis ki kellett menni 14 órára, a beszállás viszont csak 15:35-kor kezdődött, tehát pont befért, és még egy egy kényelmes munkaasztalt is találtam telefontöltővel. :-)

(A poén része a dolognak, hogy a csoportokat elvileg nyelvcsaládonként szervezik, ehhez képest nem sikerült egy csoportba tenniük az észt kollégával. Mikor rákérdeztem, hogy mégis, mi volt a beosztás szempontja, azt válaszolta a szervező, hogy hát, igazából nem nagyon tudta, hogy hová tegyen, mert a magyar nyelv nem passzolt sehová, de ha gondolom, visszairatkozhatok a 3-asba. Mondtam, hogy köszi, de igazából tök mindegy, mert a nyelvem valóban úgyse hasonlít semelyik másikra, pusztán kíváncsi voltam. :-) A képzés egyébként fenomális volt, bele is írtam a visszajelzéses kérdőívbe, hogy még több ilyet!)

De vissza az utazáshoz! A tanfolyamnak épp vége lett, mire megkezdték a beszállítást, csak mire elpakoltam a tabletet, már egy csomóan álltak, és még csak nem is sorba. Ott tömörült mindenki a pult körül. Elég lassan haladt az ügymenet, de amikor végül is keresztüljutottunk az útlevél-beszállókártya-covid pass ellenőrzésen, kiderült, hogy kár is lett volna sietni, mert a gépbe még nem lehetett beszállni: jó sokat álltunk még sorba a folyosón. Aztán megindult a menet, és kiderült, hogy minden látszat ellenére nem a folyosóról lehet beszállni a gépbe, ki kell menni, és szépen a betonon odagyalogolni a géphez. Pedig azt hittem, hogy azért van a kapunk az emeleten, mert a Voloteának folyosó jár. Hát nem. Ráadásul az Entzheimi repülőtért egész Strasbourg legmelegebb helye, van vagy 30 fok, úgyhogy rajtam nem volt se kabát, se pulóver. Menet közben próbáltam visszaöltözni, két táskával a kezemben, hogy mégse fázzak meg a repülő lépcsőjén, amíg arra várok, hogy beszállhassak a gépbe. Ott bent aztán vetkőzhettem újra...

A repülőút meglehetősen rövid volt (1:15 perc kb.) úgy, hogy még tettünk bele egy kitérőt a Földközi-tenger felett, mert csak onnan lehet megközelíteni a kifutópályát. A leszállás most is elég kellemetlen volt: mint a múltkor hazafelé, most is nagyon fájt a fülem, pedig három napja csöpögtettem bele a gyulladáscsökkentőt, viszont a rágót elfelejtettem magamhoz venni. Ráadásul földet éréskor az órám azt mutatta, hogy 60 méterrel vagyunk a tengerszint alatt. Hála Istennek, tévedett. :-)

A szállásomat már előre lefoglaltam, és azt is tudtam, hogy a 2-es villamossal lehet megközelíteni, csak némi gondot okozott a villamos megtalálása. Pedig egyébként ott van a kijáratnál, csak nem néztem jobbra. Mikor végre meglett, pont elment az orrom előtt. Aztán jött a következő, arról viszont kiderült, hogy a 3-as. Szerencsére még az előtt, hogy érvényesítettem volna a jegyet. Végül azért csak megjött az enyém is, és egy negyed óra-húsz perc alatt be is vitt a városba. Onnan már csak egy ugrásra volt a szállodám, de előtte még tettem egy rövid kitérőt a tengerpart felé, és ezt fotóztam. Karácsonyi dekoráció á la Nice. :-) (Nem tudom, hogy lehet azt az ékezetet fordítva rávarázsolni az a betűre...)

A szálloda eléggé el volt dugva, viszont nagyon jól ki volt táblázva az oda vezető út, úgyhogy könnyen megtaláltam. Könnyen be is csekkoltam, mert a recepciós jól beszélt angolul (pedig próbálkoztam franciául, de nem hagyta). Megkaptam a kulcsot, meg a kódot a kapuhoz, meg a wifi jelszót, kifaggattam az étkezési lehetőségekről, kaptam térképet, aztán felballagtam a szobámba. Itt pozitív meglepetés ért, ugyanis a hely mindössze két csillagos, és mégis volt: törölköző, szappan, tusfürdő és papírpohár. Ami azt illeti, örültem volna akkor is, ha csak WC-papírt adnak. :-) A szoba nem volt valami csili-vili, viszont tiszta volt, és soha, sehol egyetlen szállodában, ötcsillagosban sem kaptam ennyire puha törölközőt. Általában kemények, mint a kő, itt viszont úgy látszik ismerik az öblítő intézményét, és ráadásul az illata is jó volt.

Csomagjaim gyors átrendezése után elindultam körülnézni. Az első napirendi pont valami vacsora felhajtása volt, mert ekkor már elmúlt hat óra, és bennem addig mindössze két Turbó Diéta turmix volt (550 kalória), az is csak azért, mert indulás előtt még eszembe jutott gyorsan ledönteni még egyet a reggelin kívül. Szóval erősen éhes voltam, de nem nagyon volt kedvem kísérletezni, így az első ötletem - mint mindig - a Mcdonald's volt, de kiderült, hogy a legközelebbi is egy kilométerre van, és úgy éreztem, addig simán éhen halok. Szerencsére utamba akart egy kebabos (meglehetősen nagy errefelé az egy négyzetkilométerre jutó kebabosok száma), ami elég biztatónak tűnt, mert sokan álltak előtte, és nem csak arabok. Itt is elég sokat kellett várni, de végül hozzájutottam a kajámhoz. Meglehetős méretes volt, és még sült krumplit is kaptam mellé, csak utóbbit a bácsi sajnálatos módon nyakon öntötte ketchuppal. Gondolkoztam, hogy hol ehetném ezt meg - merthogy elviteles volt a hely -, és végül úgy döntöttem, hogy lesétálok vele a tengerpartra, ott talán nem szólnak rám, hogy az utcán eszek (ki tudja, mik errefelé a vonatkozó szabályok).

Meg is valósítottam a tervet, elég jól be is vált, csak az a része nem működött, hogy fal árnyékában falatozom, ugyanis Nizza hajléktalan fronton rosszabb, mint Budapest, és minden sötét helynek olyan szaga van, mint a nyilvános vécének (nyilván nem véletlenül). Szóval ahogy lementem a lépcsőn, azzal a lendülettel el is távolodtam az árnyékot adó faltól, és szépen kisétáltam a lámpafénybe. Nem volt azonban valami nagy a látogatottság, úgyhogy ott se zavarhatott senkit, hogy eszem, tehát szépen betoltam a vacsorámat. 

Utána pedig még jó darabig néztem a hullámokat, meg a repülőket, meg a szépen kivilágított szállodasort. Érdekes a tengerpart, köves, és van egy jó meredek letörése közvetlenül a vízparton (nevezzük dagályvonalnak), így meglehetősen nehéz a vizet megközelíteni, aznap este nem is próbálkoztam vele. Inkább sétáltam a parton, de aztán pár lépcsővel odébb úgy döntöttem, hogy mégis inkább felmegyek a sétányra, mert nem volt túl könnyű járni azokon a köveken.

A sétány - talán az aszfaltot, a villanyvilágítást, meg a VéloBlue állomásokat leszámítva - valószínűleg pont úgy néz ki, mint 150 éve. Az egésznek van egy ilyen békebeli hangulata, az ember csodálkozik, hogy nem napernyős hölgyek meg cilinderes urak grasszálnak rajta, hanem görkorisok, meg eszevezett biciklisek, akiknek - ki tudja miért -, nem jó a kerékpárút, ami ott van közvetlenül mellette.

A sétányon felfedeztem, hogy ott is létezik a MolBubi, csak nem zöld, hanem kék, ezért hívják VéloBleu-nek. Kiderült, hogy röpke 1,5 euróért lehet regisztrálni egy napra, így letettem arról a tervemről, hogy Booking.com által ajánlgatott 10 eurós elektromos kerékpárt béreljem (főleg mert arról meg kiderült, hogy igazából 25 euró), és elhatároztam, hogy visszatérve a szállodába regisztrálok.

De miközben kerestem, hogy hol is van az elektromos kerékpáros, találtam ezt:

A képen a poén a fagylaltos neve: Nizza franciául Nice, ami viszont angolul szépet, kellemeset jelent, és a nizzaiak erre erősen rá is játszanak. (Innen a poszt címe is.) Nem ez volt az egyetlen hasonló szójáték, de ennek plusz pont jár azért, mert a Nice-ba még az Ice-ot is sikerült beilleszteni a fagyiból. :-)

Továbbmenve megtaláltam a Mekit - nem is volt olyan messze - ott viszont felfedeztem egy óriáskereket, és megcéloztam azt. Erről kiderült, hogy - legalábbis jelenleg - a karácsonyi vásár egyik attrakciója, tehát egyúttal megtaláltam a karácsonyi vásárt is. Ez errefelé eléggé sajátos. Volt ugyanis egy kajás-piás részleg, ahová kizárólag Covid-passal lehetett bemenni, ergó sorba is kellett állni. Benéztem, és ha már ott voltam, vettem egy forró csokit (gondolván, hogy igazán kell a desszert a kebabra, meg bele is fér bőven a kalóriakeretbe), majd kijöttem, és megcéloztam a másik oldalt, ahol a tényleges karácsonyi vásár volt. Ez is hermetikusan körül volt zárva, és az egy dolog, hogy nézték a Covid-passt, de ráadásul csak fémdetektoros kapun keresztül lehetett belépni. Azért viszonylag gyorsan haladt a sor (volt vagy 8-10 kapu), úgyhogy bementem.

Tesóm szerint ez a pár évvel ezelőtti nizzai merénylet miatt lehet, és valószínűleg igaza is van, de azért meglehetősen furcsa helyzet, különösen, mert 1. a merényletet úgy követték el, hogy valaki teherautóval belehajtott a tömegbe, az ellen meg a fémdetektor nem igazán használ, 2. másnap láttam a kerítés mentén több száz méter hosszan sorba állni az embereket a bejutásra várva, kiváló célpontként egy hasonló akcióhoz, bár ami azt illeti, bővel elég lett volna egy uzi is, hogy rendes pusztítást lehessen végezni. Én akkor már nem álltam sorba, örültem, hogy előző este nem hagytam ki a lehetőséget.

Odabent aztán sokkal kellemesebb volt a hely, mint amilyennek kívülről tűnt. Sokkal kisebb volt a vásár, mint a strasbourgi, de arányaiban több volt az attrakció. Itt is volt egy csomó kaját hely, csak itt churros-t lehetett kapni minden mennyiségben a forralt bor mellé, amit viszont itt szív alakú bögrében árultak. Itt is volt betlehemes, de csak egy, és szintén arányosan sokkal több volt a kézműves pult. Sokat nézelődtem egy fajátékos előtt. Remek úti malom-készletet lehetett kapni, amit csak azért nem vettem meg, mert nem szeretek malmozni, viszont majdnem vettem egy Hanoi-tornyot, attól meg csak az tartott vissza, hogy 3 hurkapálca és némi keménypapír segítségével házilag is könnyedén kivitelezhető. Volt még Ki nevet a végén? szintén úti kivitelben, ami szintén megragadta a fantáziámat, de arról is letettem, mert rám inkább az Emberke, ne dühöngj! játékstílus illik (ha valaki nem tudná, ez ugyanannak a másik neve), épp ezért azt se szeretem különösebben. De a legjobban a szomszéd stand tetszett: kiszárított termésekből (pl. körte) készült lámpákat árultak. Ötletes, szépen kivitelezett, csak egyben baromi felesleges is.

Gondolkodtam, hogy megkóstolom a churros-t, de akkor megláttam ezt:

Innentől kezdve a Churrosnak esélye se volt, vettem jó ki hazai kürtőskalácsot. Sorba álltam érte vagy egy negyed órát, mert rendkívül népszerű volt a hely, de megérte. Az árus is örült magyar nyelvű vevőnek, úgyhogy váltottunk pár szót a rendelésen és fizetésen túl is.

Strasbourggal ellentétben itt volt zene. Folyamatosan nyomták a karácsonyi slágereket, köztük a Baby, tt's cold outside-ot is. Ez azért érdekes, mert ez egy amerikai sláger, amiről egyszer sem hallottam az előtt, hogy tavaly vagy tavalyelőtt az Index megírta, hogy ez is fekete-listára került, mivel egyesek szerint arról szól, hogy a férfi erőfölényével visszaélve kényszeríti a nőt, hogy maradjon éjszakára (nem egészen). Az ember onnan keletről azt gondolná, hogy itt Franciaországban haladnak a nyugati korszellemmel, de nem.

De tényleg, én azt hittem, hogy Franciaország az ultraliberalizmus egyik fellegvára, de bevallom, hogy nem ezt tapasztalom. Pl. tök vicces, hogy miközben nyomatják odahaza is az emberi jogok jegyében a genderideológiát, meg hogy ki milyen wc-be mehet, ha kedve tartja, a strasbourgi emberi jogi bíróság kérelem-formanyomtatványának legelső oldalán az egyik megválaszolandó kérdés: neme? És két választási lehetőség van: 1. nő, 2. férfi. Nincs se olyan, hogy egyéb, se olyan, hogy "nem kíván válaszolni". Miért? Nyilván mert nem minden esetben könnyű név alapján eldönteni, hogy ki micsoda, és hát ugye nyugati nyelvekben, ha harmadik személyre utalunk, akkor nem árt tudni. Egyébként minden más internetes formanyomtatványon is, ahol esélyes, hogy fognak neked küldeni egy levelet, meg kell jelölni, hogy nő vagy vagy férfi,  hogy tudják, hogy úgy kell megszólítani, hogy "Madame" vagy úgy, hogy "Monsieur".

Na, de megint elkanyarodtam a témától, szóval vissza Nizzába!

Miután jól kinézelődtem magamat, és megállapítottam, hogy ide majd még egyszer vissza kellene jönni epres palacsintáért (nem mentem), kijöttem, és átmentem a harmadik helyszínre, ezúttal gondosan kikerülve a sort. Igazából nem tudom, hogy ennek a harmadik helynek mi volt a lényege. Itt ugyanis egy működő szökőkútra építettek fel egy fényfolyosót, aminek a végében volt egy mozgó installáció, amiben jegesmedvék síeltek. Az emberek itt is sorban álltak, hogy bejuthassanak, de hogy minek, az számomra rejtély. Én az oldalkapun mentem be, mondván elsétálok az egész hóbelevanc mellett, de aztán kiderült, hogy onnan is meg lehet közelíteni az objektumot, hát benéztem, hátha megtudom, hogy a többiek miért álltak sorba, de nem lettem okosabb. De lehet, hogy ez is csak olyan mint Budapesten a fényvillamos. Nincs sok értelme, de van, akiknek tetszik.

Itt volt még egy fénykép kiállítás, de szemben a természetfotó kiállítással, amit Strasbourgban volt szerencsém látni, ezek a fényképek nem hogy nem voltak világító panelre szerelve, de még csak meg se voltak világítva, úgyhogy gondoltam, hogy ide is vissza jövök majd nappali fénynél, de végül az is elmaradt.

Mikor úgy éreztem, hogy eleget láttam, és elég volt a tömegből is, visszasétáltam a tengerpartra, elmentem a másik I love Nice feliratig. Itt próbáltam csinálni egy selfie-t, de sehogy nem jött össze, és nem csak azért, mert a selfi tükrözi a képet (ki tudja miért), hanem azért is, mert egyszerűen képtelen voltam magamat és a feliratot is egyszerre rávarázsolni a képre. Feladtam, lefotóztam magában, és elindultam vissza a szállodába, mert ekkor már 10 óra elmúlt, és még elég sokat kellett gyalogolnom.

Útközben azért még fotóztam egy-két érdekességet. 

A szállodában aztán gyorsan ágyba bújtam, és aludtam reggelig. Hogy utána mi történt, azt elmesélem egy következő posztban.