És akkor itt a folytatás.

Az előző posztban ott hagytam abba, hogy nyugovóra tértem a szállodámban. Szokatlanul jól is aludtam, mert általában idegen helyen első éjszaka nem alszom, de most ilyen probléma nem volt.

Másnap reggel kényelmesen felkeltem, regisztráltam a VéloBleu-re, hogy kicsit könnyebben tudjak mozogni a városban, majd nekiálltam Duolingózni, mert hát ugye a nyelvtanulás fontos. Na, és itt jelentkezett az első probléma, mert azt kezdtem érzékelni, mintha nem tudnám elolvasni a példamondatokat. Azért buktam el feladatokat, mert kiderült, hogy nem egészen az volt odaírva, mint amit én olvastam, és így rossz lett a fordítás. Először azt gondoltam, hogy előjött a diagnosztizálatlan diszlexiám, de aztán éreztem, hogy súlyosabb itt a gond, mert konkrétan nem látom, mi van leírva. Mindent láttam, csak pont azt részt nem, ahová néztem. Először azt gondoltam, hogy de nagyot romlott a látásom előző este óta, próbálgattam, hogy melyik szemem a hibás, meg hogy egyébként mint látok, pl. szemüveg nélkül, és egy pár perc után rájöttem, hogy nem látótérkiesésem van, mint először hittem, hanem káprázik szemem: gyönyörű színes fényeket láttam ahelyett, amit néztem, valahogy úgy, mint a kaleidoszkópban. Na, Duolingo elfelejtve, elő az internet! Onnan kiderítettem, hogy a szemkáprázást okozhatja magas vérnyomás - amivel egy pár hete egyébként is küzdök -, de akár migrénaura vagy agyvérzés is. Utóbbit kizártam a Facebookon mostanában terjedő instrukciók alapján, amivel meg lehet állapítani, hogy vajon valakinek agyvérzése van-e, de azért nagyon nem nyugodtam meg, mert mennyire lehet magas egy vérnyomás, ami ilyet okoz? Kivéve persze, ha mégis migrén. Többen azt írták viszont az interneten, hogy ez egy olyan jelenség, ami kb. 20 perc alatt magától elmúlik: a káprázás elvándorol a látótér széle felé, majd megszűnik, tehát fogtam magam, lefeküdtem, és vártam. Az internet népének igaza lett, valóban az említett módon megszűnt a jelenség. 

Itt örültem igazán, hogy egyedül jöttem, mert nekem se kellett másokhoz alkalmazkodni, de amiatt se kellett aggódnom, hogy feltartom a többieket azzal, hogy az ágyban döglöm, miközben már rég elindulhattunk volna.

Azért mikor a szemkáprázásom elmúlt, úgy döntöttem, hogy én sem fogok egész nap a szobában dögleni, ha már elrepültem ilyen messzire városnézőbe, de azért az első utam egy patikába vezetett, ahol megkértem a patikust, hogy ugyan mérje már meg a vérnyomásomat - és tök büszke voltam rá, hogy meg tudtam tenni, franciául. Csak a vérnyomást kellett megnézni Google Translate-ben előtte. Franciaország egyik nagy előnye, hogy gyakorlatilag minden sarkon van egy patika, úgyhogy talán 200 métert se gyalogoltam ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni. A patikus nagyon készséges és segítőkész volt, és ugyan nem tudtam meg, hogy előtte mennyi volt az érték, de ott nem volt magasabb, mint mostanában általában (kb. 135/90), ezért amikor a patikus megkérdezte rosszul vagyok-e, mondtam, hogy annyira nem. Nem nagyon mertem volna azt mondani, hogy igen, mert a végén még hív egy mentőt, aztán a nizzai hétvégémet tölthetem a kórházban.

Ily módon kissé megnyugodva elindultam a tengerpartra, ahol először is gondoltam, hogy megnézem milyen hideg a víz. Megdöbbentő módon voltak, akik úsztak, pedig én sapka-sál-nagykabátban mentem le, bár utóbb kiderült, hogy ez azért egy kicsit túlzás, ugyanis amikor sütött a nap, akkor kifejezetten meleg volt. Mondjuk, mikor nem sütött, akkor azért jól jöttek.

Próbálkozásom, hogy beletapicskoljak a vízbe, nem volt túl könnyű, mert a part erősen lejt ott, ahol a tenger kezdődik, és ráadásul úgy tűnt, mintha apály lenne, mert minden hullámmal egyre beljebb kellett mennem, hogy egyáltalán legyen esélyem a következőbe belenyúlni. És aztán jött egy, ami átcsapott a bokámon. Még szerencse, hogy magas szárú csizma volt rajtam, aminek a jobbik fele ráadásul tökéletesen vízállónak bizonyult, a balabbikba viszont becsorgott a víz valahol a cipzárnál, tehát volt alkalmam megállapítani, hogy hát, azért én ebbe nem mennék bele.

Eltávolodtam hát a víztől, és leültem a tengerparton, levettem a vizes csizmát, hogy megszárogassam azt is, meg a harisnyámat is, és ekkor volt az, hogy nem győztem vetkőzni. Előbb a kabátot vettem le, aztán a sálat és a sapkát, aztán a pulóvert is. Közben fotóztam a partot, meg azokat az elvetemült embereket, akik képesek voltak a 16 fokos tengerben (Google szerint) fürdeni. Aztán elment a nap, aztán vettem vissza mindent. Aztán megint előjött, és vetkőztem újra. 

(Az alábbi képen az a fekete pötty középen nem pixelhiba, hanem egy úszó feje.)

Közben egyszer hallottam egy óriási dörrenést, valahonnan messziről. Na, mondom, mi a franc robban fel és hol? Néztem az eget, hogy van-e valahol egy szuperszonikus repcsi, de semmi. Mások nem igazán izgatták magukat, így aztán nem is törődtem vele tovább.

A nap erejére viszont jellemző, hogy mindenem megszáradt egy röpke negyed óra, húsz perc alatt, úgyhogy elindulhattam a városnéző túrámra. 

A terv az volt, hogy felülök egy szép kék kerékpárra, és kikerekezem tengerparton a Park Phoenix-be, ami egy arborétumba oltott állatkert, majd visszajövök, és megnézem az óvárost, meg a várat, és esetleg még elmegyek a Chagall múzeumba, ha belefér. Ezt a szép tervemet az húzta keresztbe, hogy nem tudtam kerékpárt bérelni, mert a kedves ügyfél azonosítása úgy történik, hogy fel kell hívni egy telefonszámot a regisztrált telefonszámról. Kapcsolat nem jön létre, tehát elvileg nem kell fizetni, viszont az én kedves francia telefonszámomról, amivel regisztráltam, és aminek lejárt a 30 napos híváskerete, nem lehetett már a hívást kezdeményezni se. Ok, módosítsunk telefonszámot! Kiderült, hogy minden más adatot lehet módosítani, ezen egy kivételével, ami fura, mert miért változtathatom meg a születési időmet, de a telefonszámomat nem? Így hát nem volt mit tenni, muszáj volt írni a szolgáltatónak egy e-mailt a problémáról. Fel is lehetett volna hívni őket, de arra nem mertem vállalkozni, arra is roppant büszke voltam, hogy az e-mailt meg tudtam írni franciául (a tapasztalat az, hogy az angollal jobb nem kísérletezni). Hasznos app ez a Duolingo, még ha úgy tűnik is, hogy újabban felhagytak a fejlesztéssel, meg a támogatással.

Ezzel viszont ugrott a kerékpáros program, beleértve a Parc Phoenixet is, elindultam hát a belváros felé gyalog. Az egyszerűség kedvéért útba ejtettem a tegnap kihagyott Mekit, mert eddigre elmúlt dél, és bennem még csak a szállodában vészhelyzetileg elfogyasztott BelVita keksz volt, mivel a reggeli szemkáprázásom miatt a betervezett belvárosi reggeli is ugrott.

Ebéd után elindultam a vár felé, és elkövettem a hibát, hogy a karácsonyi vásár kerítése mellett mentem, ugyanis, egyenesen besétáltam a zsákutcába. Az a járda ugyanis - az előző nappal ellentétben - egyenest a karácsonyi vásár bejáratához vezetett, és amikor kiderült, hogy ellenőrző pont van, már késő volt visszafordulni, mert addigra az ember jó ideje a kordonon belül haladt. Gondoltam, na nem baj, itt bemegyek, és kijövök a sarkon túl, ahol előző este bementem. Na, itt követtem el a következő hibát, mert kiderült, hogy az a bejárat ma nincs. Nem baj, úgyis a túloldalra igyekszem, majd ott kimegyek, gondoltam, de ott se volt kijárat. Mehettem vissza oda, ahol bejöttem, meg még egy csomót visszafelé, míg el nem értem a kordon végét, aztán még a mélygarázs lejárója állta utamat, hogy ki tudjam kerülni a bejáratot. Itt már nem szép gondolatok forogtak a fejemben azokat illetően, akik így tervezték meg ezt a részt, hogy az ember gyanútlanul belesétál a csapdába.

De végül is kiveredtem, és sikerült bejutnom az óvárosba, ahol az ebédet kiegészítendő vettem még egy flant, majd nekivágtam a várhegynek, és nagyon mertem remélni, hogy a kaptató nem emeli meg annyira a vérnyomásomat, hogy agyvérzést kapjak. Itt kezdtem azon gondolkodni, hogy kellene tenni a tárcámba egy cetlit, hogy kit és milyen telefonszámon is kellene értesíteni, ha elpatkolnék. Érdekes, korábban ilyesmi nem fordult meg a fejemben. 

De végül is nem volt probléma, rendben elértem a bejáratot, ahol két érdekesség volt:

1. Ki volt írva, hogy 2-4-ig kizárólag "senioroknak". Ekkor volt 13:40. Gondoltam, nem baj, ha valaki kérdőre von, megmondom, hogy momentán minimum 65 évesnek érzem magamat, és ha meg meri kérdőjelezni, akkor jelzem neki, hogy ahogy a szubjektív nemi identitásomat sem kérdőjelezheti meg, úgy a szubjektív életkoromat se. Azért vannak előnyei ennek a fene nagy liberalizmusnak... Végül azonban nem volt rá szükség, mert a kiírás rajtam kívül másokat se zavart, plusz nem is nagyon láttam olyan "seniort", aki panaszkodhatott volna, hogy zavarom őket.

2. Ki volt írva, hogy zajos övezet, és mellette a magyarázat: itt van a légoltalmi sziréna, amit minden hónap első szerdáján mintegy 1 perc 40 másodperc időtartamban járatnak a működőképesség ellenőrzése céljából, nem kell megijedni, próbariadó. Ez - mint kiderült - egy sajátos helyi népszokás, ugyanis előtte szerdán már volt alkalmam hallani a légoltalmi szirénát Strasbourgban, a munkahelyemen. Gondolkodtam is, hogy nem kellene-e az óvóhelyre vonulni, és ha igen, vajon merre van, de mivel senki nem nagyon izgatta magát, én se. Közvetlen kollégáim épp ebédeltek, az EJTN-es kollégák közül nem is mindenki hallotta, de Alexander kiderítette nekem, hogy ez próbariadó. Utóbb egy kolléganő azt mondta, hogy minden szerdán van (helyesen csak minden hónap első szerdáján). Alexander szerint ilyen Ausztriában is van, minden szombaton, a nagyvárosok kivételével. Érdekes, hogy még korábban egyszer se hallottam. Amellett pedig fura: nálunk is tesztelik a szirénákat, évente párszor, de általában ún. morgató-próbaként, csendes üzemmódban. Én otthon, emlékeim szerint összesen egyszer hallottam a szirénát teljes valójában, még valamikor óvodás vagy alsós koromban, pedig a szomszéd katonaház tetején van. Azért kíváncsi lennék, hogy itt mi a frászkarikáért kell minden hónapban egyszer teljes hangerőn bekapcsolni? És ha egyszer valaki megtámadja őket hónap első szerdáján, délben, hogy fogják tudatni a lakossággal, hogy ez kivételesen nem próbariadó? Reménykednek, hogy rájönnek, mikor nem marad abba 1 perc 40 másodperc után?

Na, mindegy, megnyugodtam, hogy ez ma biztos nem fog szólni, és elindultam felfelé. Itt még meg kellett mászni néhány lépcsőfokot. Tábla mutatta, hogy Vízesés, Kerek-torony, meg szép kilátások arra, hát követtem a nyilakat. Aztán egyszer csak már csak az volt kiírva, hogy Vízesés, szép kilátások arra. Hogy a Kerek-torony merre, arról bőszen hallgattak. Ok, tovább a jelzett úton! Pár elágazással arrébb: Középső szép kilátás arra. OK, és hová lett a vízesés, meg az alsó és a felső szép kilátás? De nem baj, reméltem, hogy ez a középső szép kilátás nem vész el.

Végül is felértem a várudvarba (nevezzük így), és meg is találtam a "középső szép kilátást". Valóban elég szép volt: lehetett látni a tengerpartot, meg a város mellette. Meg alattunk a Kerek-tornyot (ok, legalább az irány már megvan), a másik irányban pedig egy másik tornyot, amire rá volt írva, hogy "Ascenceur"=lift. Hogy ezt nem voltak képesek odalent kiírni! 

Na, de mindegy, menjünk, nézzünk körül a többi irányban is. A várudvar túlsó oldaláról szintén elég jó kilátás nyílt a kikötőre, ahol szép nagy jachtok parkoltak. 

Továbbmenve megtaláltam a felső szép kilátást egy torony szerűségen. Ennek az érdekessége az volt, hogy ahogy innen fotóztam volna a tengert, éreztem, hogy vízcseppek lepnek el. Ekkor nagyon be volt borulva, és csúnyán fújt a szél, de azért meg voltam sértődve, mert a Weather.com nem jósolt esőt.

Itt egy ázsiai lány nagyon szenvedett azzal, hogy csináljon magáról egy időzített felvételt. Nem nagyon ment neki, mert a haját és a szoknyáját állandóan felfújta a szél, plusz a tripodját, amin a telefonja állt, is ugyanez a veszély fenyegette. Elnéztem pár percig, aztán felajánlottam neki, hogy lefényképezem. Nagyon hálás volt. 

Ennek a toronynak a toronynak a tövében, találtam egy molinót, ami arról adott hírt, hogy errefelé az a szokás, hogy a delet ágyúlövéssel jelzik. Állítólag valami angol miatt, akinek a felesége mindig elkésett az ebédről, és így gondolta figyelmeztetni. Nem mellesleg az ágyúlövéshez állították az órákat is városban, így aztán meg is tartották ezt a szép hagyományt. Na, végre megtudtam, hogy mi a fene volt az a dörrenés, amit a tengerparton hallottam. De nem elég menők, mert manapság már nem valódi ágyút sütögetnek. Szerintem tanulniuk kellene az egriektől. Azok valódi ágyúval riogatják a helyi lakosokat és turistákat naponta kétszer. :-)

Ez után elindultam lefelé, mert úgy éreztem, hogy jó lenne szélárnyékba jutni, és közben eszembe jutott ellenőrizni az e-mailjeimet, és kiderült, hogy válaszolt a VéloBleu-s szolgáltató. Igazából már sokkal régebben, csak abban az e-mail fiókomban ki volt kapcsolva az automatikus szinkronizálás, így nem dobta fel az értesítést. Ezzel szívtam egy újabbat, ugyanis azt kérték, hogy igazoljam, hogy enyém az előfizetés. Akartam nekik küldeni egy képernyő-mentést, de a telefon nem volt hajlandó feltölteni a képet wifi hiányában, tehát el kellett indulni wifit keresni. Az biztos volt, hogy a Mekiben van, de az egy kilométerre volt. Azért elindultam arrafelé.

És ahogy mentem lefelé a hegyről, meglett a vízesés: kiderült, hogy az alatt a torony alatt volt, ahol a vízcseppeket észleltem, tehát a meteorológia mégse tévedett: egész egyszerűen a szél felfújta a vizet. A vízesésnél ki volt írva, hogy "Fürödni tilos". Ezt kissé megszegtem, mert meg akartam nézni közelebbről is, ezt viszont a szél miatt nem lehetett megúszni szárazon. Tesóm szerint viszont a zuhanyzás nem volt tilos. 

Mentem tovább, és találtam egy alsóbb vízesést. Ezt igen nehéz volt lefényképezni, mert itt is szembesültem a franciák azon - már korábban említett - tulajdonságával, hogy rohadtul nem zavarja őket, ha valaki más fényképezni akar. Ott álltam a kezemben a géppel percekig, mire végre mindenki méltóztatott kitakarodni a képből. 

Még tovább menve megtaláltam a Kerek-tornyot is, valamint mellette ott volt az "alsó szép kilátás".

A toronyban lett volna valami kiállítás is, de nem néztem meg, mert nagyon kellett a wifi: mielőbb válaszolni akartam, mert a franciáknál olyan, hogy 0-24 ügyfélszolgálat, nincs, jó lett volna elérni őket zárás előtt. Hát nem sikerült. Bár találtam közwifit még a Meki előtt, mire elküldtem az e-mailt, már bezárt az ügyfélszolgálat. Pedig úgy reménykedtem, hogy még a délután tudom használni a bicikliket.

Ennek hiányában úgy döntöttem, hogy nézelődöm még egy kicsit az óvárosban, és találtam egy kézműves csoki boltot, ahol kicsit körülnéztem, és vettem egy tábla fekete csokit, merthogy állítólag az is jó a magas vérnyomásra. Nem voltam túlságosan elragadtatva a csokitól, nem volt annyira jó, mint amilyen drágán adták. Aztán találtam egy cukrászdát, ahol nagyon guszta gofrikat árultak, de nem mentem be, mert 1. addigra teleettem magamat csokival, 2. nem is nagyon volt ülőhely. 

Aki ugyanis azt gondolja, hogy szezonon kívül Nizza épp olyan kihalt, mint Siófok, hát az nagyon nagyot téved. Nem is vagyok biztos benne, hogy lehet itt olyanról beszélni, hogy szezonon kívül, hiszen még a tengerben is fürödtek páran. Amúgy pedig minden épp úgy nyitva van, mint nyáron, legfeljebb fedettek a teraszok. De speciel a tengerparton láttam egy teraszt, ami épp úgy üzemelt, mintha nyár lett volna: napernyők, meg minden. Ennek megfelelően a tömeg is hasonló, mint nyáron lehet, csak talán egy kicsit több ruha van az embereken. 

Ez után - szintén a vérnyomásomat kúrálandó - gondoltam iszok egy forralt bort a karácsonyi vásárban. Elvégre az alkohol tágítja az ereket, nemde? Amikor viszont odaértem, rá kellett döbbennem, hogy az egész esélytelen. A kajás-piás részleg épp takarítási szünetet tartott, a várási részhez meg minimum 500 méteren állt a sor. Ekkor állapítottam meg, hogy ez uzis merénylőnek milyen könnyű célpontot nyújtanak a kerítés mellett hosszú tömött sorba felsorakoztatott emberek, és úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok - meg egyébként se volt kedvem végigállni a sort.

Úgy döntöttem ezért, hogy beáldozom a másik villamosjegyemet (amivel a repülőtérre terveztem visszamenni vasárnap), és mégis kimegyek a Chagall-múzeumba. Elsétáltam a villamosmegállóba, érvényesítettem a jegyemet (szemben a pénteki villamossal, itt ezt a peronon kellett megtenni), majd vártam a villamost, ami csak nem akart jönni. Aztán egyszer csak a hangosbemondó bemondta, hogy karácsonyi vásár miatt a villamos a középső szakaszon nem jár. Basszus. Pedig még láttam is a villamos síneken grasszáló embereket, meg a táblát, ami lezárta a villamospályát. 

OK, új terv: átsétálok a vásár másik oldalára, és ott szépen felszállok a villamosra. Ha valaki kérdőre mer vonni, hogy miért ott és akkor lett érvényesítve a jegyem, ahol és amikor, megmondom, hogy azért, mert elmulasztották időben közölni, hogy ott nem lehet felszállni a villamosra. Igen ám, csakhogy én kis naív, azt hittem, hogy vásár túloldaláig kell csak elmenni. De nem. Ott még híre hamva sem volt a villamosnak, sőt, a következő megállóban se. Na, kb. itt adtam fel.

Itt volt ugyanis egy pláza, és bementem, hogy meglátogassam a mellékhelyiséget, és ha már ott voltam, beültem egy amolyan közösségi munkahelyként működő kávézóba, ami mellékesen helyi termékeket árult. Vettem egy limonádét, hogy legyen alkalmam feltölteni a telefonomat, ugyanis erősen kezdett lemerülni. A sok fénykép, ugye. Innen írtam még egy e-mailt a szolgáltatónak (még mindig franciául!), hogy ha nem tudják megoldani a telefonproblémámat, akkor fizessék már vissza a regisztrációs másfél eurómat, mert nem tudom használni a szolgáltatást, amiért fizettem. Aztán gondoltam egyet, és regisztráltam újra a másik telefonszámommal, csak hát ez újabb másfél euró volt (miközben ugyanennyit buktam a feleslegesen érvényesített villamosjegyen is), ráadásul be kellett áldozni a fő e-mail címemet. Azt, amit csak ritkán használok internetes regisztrációra, mint például OTP, közszolgáltatók, és persze a kormányzati portálok, mint a Covid-regisztráció. A francia szolgáltatókat nem sorolom ebbe a kategóriába, oda a másodlagos e-mailemmel igyekszem regisztrálni általában, de itt kénytelen voltam felhasználni a másik címet is.

Eddigre az internetről kiderítettem, hogy már nem nagyon érdemes üldözni a villamost, mert kb. 20 percem lenne megnézni a múzeumot, ha beengednének még egyáltalán ennyivel zárás előtt, ezért aztán elpihengettem a limonádém felett (ami meglehetősen jó volt, különösen francia viszonylatban), és míg vártam, hogy feltöltsön a telefon, egy kicsit Duolingóztam is, mert reggel ez a program félbemaradt. Utána még bekukkantottam egy C&A-ba, ahol csak azért nem vettem meg egy pulcsit, amin már vagy két hónapja gondolkozom, mert fel volt szaladva. Mondjuk még szerencse, mert hogy hová raktam volna a csomagomban, az rejtély.

Mindezek után pedig elindultam keresni egy VéloBleu-t, hogy immáron az új regisztrációm birtokában biciklivel mehessek vissza a szállodába. Ez nem volt olyan könnyű, mint gondoltam, ugyanis a honlap nem igazán reklámozza, hogy van VéloBleu alkalmazás (most tudtam meg az előbb, mert eszembe jutott megnézni), a honlapon meg ugyan van egy térkép, ami feltünteti az állomásokat, csak épp azt nem lehet tudni, hogy ahhoz képest hol van az ember, különösen mert annyira kicsi, hogy csak kb. minden 4-5. utca neve szerepel rajta. Nagyjából azért sejtettem, hogy hol vagyok, de így is bolyongtam egy kissé fel-alá, mire meglett. 

Közben viszont találtam egy élelmiszerboltot, ahová bementem venni 1. banánt - a magas vérnyomásomra 2. cidert - a forraltbor helyett, a magas vérnyomásomra, 3. valami vacsorára és reggelire valót, okulva a korábbi tapasztalatokból. Még szerencse, hogy a VéloBleu-nek van csomagtartója, különben kissé nehezen vittem volna haza a cuccot, ugyanis a papírzacskónak, amire még a csokiboltban tettem szert, leszakadt a füle.

Ami viszont nincs a VéloBleu-nek, az a telefontartó. Így aztán a GPS a kabátzsebemből navigált. 

Amúgy a VéloBleu kb. pont azt a másfél eurót éri (egy napra, egyszerre max. 30 perc időtartamban). Elég rossz állapotúak ugyanis. Ott kezdődött, hogy elég nehezen jöttem rá, hogy kell sebességet váltani, akkor is csak véletlenül. 3 sebességi fokozatot tud (már amelyik), és slussz. Viszont rendesen világít (amiket használtam). Van rajtuk csengő. Vagy nincs. Vagy ha van, se feltétlenül működik. Szóval elég hamar rájöttem, hogy alaposan meg kell nézni, hogy az ember melyik bringát választja. Az első helyen mindössze kettőből volt lehetőségem választani, de azt sürgősen lecseréltem a következő útba eső állomáson egy egész jóra, ami aztán el is vitt nagyjából hazáig.

Útközben azért még lefotóztam ezt:

A leparkolás viszont szintén egy kihívás, ugyanis egyrészt bedugni a csatlakozót az aljzatba kb. életveszélyes: tök nehezen megy be, amikor viszont mégis enged, akkor odacsípi az ember kezét. Majd ez után közli az automata, hogy "valami hiba történt, próbáld újra". Köszi, örülök, hogy elsőre megúsztam. Azért úgy 3-4. próbálkozásra beveszi a kerékpárt, de már itt első este rájöttem, hogy a 30 percet nem szabad kicentizni. Rá kell hagyni legalább 5 percet a kerékpár visszaszolgáltatására, ha az ember nem akar pótdíjat fizetni.

Azért örültem, hogy volt a bringás lehetőség, mert jól elfáradtam ennek a napnak a végére, az összes lábam fájt, törte a csizma, nem örültem volna, ha még úgy kell visszagyalogolnom a szállodába. Ott még beszámoltam a történésekről telefonon a tesómnak (nagy vonalakban), de már jó sokat ásítoztam a telefonba. Kicsit aggódtam, hogy nem fogok tudni elaludni, mert időközben a szomszédba beköltözött egy hangos brigád, de mire nyugovóra tértem, hála Istennek, ők is elcsendesedtek, és csak reggel kezdték újra a kiabálást. 

De ez is már egy másik történet. (Folyt. köv.)