Húsvétra nem utaztam haza, hanem a nővérem jött el látogatóba. Úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk a lehetőséget, és megnézzük Párizst.
Úgy igyekeztem szervezni a kiruccanást, hogy minél rövidebb része essen a húsvéti hosszú hétvégére, így remélve elkerülni a tömeget. Elszámítottam magamat, mert Franciaországban minden iskolaszünet, így a tavaszi szünet is két hétig tart, és bőszen tartott még, mikor ott voltunk, ami meg is látszott a tömegen. Kb. egy héttel az indulás előtt jutottam hozzá, hogy lefoglaljam a jegyeket oda, amit meg akarunk nézni, de már ez is késő volt, mert gyakorlatilag csak a maradék helyekből válogathattam, az Eiffel-toronyra pedig nem is volt már online jegy. Azt gondoltam, hogy nehéz lesz eldönteni, hogyan osszuk be a napokat, de sokat segített, hogy Versailles hétfőn nem volt nyitva, a Louvre meg kedden. Így hétfőre került a Louvre, keddre Versaille, szerdára Disneyland, és csütörtökre az Eiffel-torony és a maradék Párizs. Elég változatos programot sikerült összeállítani.
Húsvét vasárnap délben ment a vonatunk, és el is értük, pedig nem volt mindig egyértelmű, mert pár nappal indulás előtt a KLM belekavart a tesóm repülőgépjárataiba. Odafelé gyorsvonattal mentünk, ami már majdnem TGV, de mégsem: két megállóval, két és fél óra volt az út. Ugyanez autóval több, mint öt óra lett volna, így lehet mondani, hogy megéri Franciaországban vonatozni, habár horror árron kínálják a menetjegyet, aminek az ára ráadásul függ attól, hogy mennyire frekventált az adott időpont. Ráadásul 25 perccel korábban ki kellett érni a vonathoz, de még így is jobbak voltunk, mint autóval. A szállodánknak úgyse volt parkolója. A vonaton nagyon érdekes volt, amikor bement egy-egy alagútba, ugyanis úgy megtolta a levegőt, hogy bedugult a fülünk, tisztára, mint a repülőn, felszálláskor.
A szállodát a vasútállomás közelében sikerült lefoglalni. A cél a kedvező ár-érték arány volt, és elég jól sikerült választani, habár voltak érdekes alakok a környéken, így esténként nem nagyon volt érdemes a környéken sétálgatni. Amellett a szobánkat sikerült a 8. emeletre rakni, miközben a lift csak a 7-ig ment. Nem hagyják, hogy elkényelmesedjen az egyszerű turista. Az árban benne volt a reggeli, így legalább az után nem kellett rohangászni, viszont kicsit alul volt méretezve az étkezője a szállodának, nem is annyira a helyeket, mint inkább az ellátmányt tekintve. Az időszak elején szépen kipakolták az ennivalót, meg az étkészletet, de nem nagyon foglalkoztak az utántöltéssel, így amikor később mentünk, mindenért külön kellett kuncsorogni. Adtak mindent, csak kérni kellett. Kissé körülményes volt. További érdekesség volt, hogy a szobából hiányzott a hajszárító, noha az ismertető szerint kellett volna lennie. Megkérdeztük a portán, nem akarták elhinni, hogy nincs, de mikor a recepciós meggyőződött róla, hogy nem csak nem vettük észre, akkor kaptunk egyet azzal, hogy majd távozáskor vigyük vissza, de ezt elfelejtettük. Mindezeket leszámítva a szálloda elég jó volt, közel két metróvonalhoz is, úgyhogy a közlekedésre nem nagyon lehetett panaszunk.
Ami a közlekedést illeti, kicsit nehéz volt kiigazodni a párizsi jegyrendszeren. Először úgy tűnt, hogy a telefonos app lesz a barátunk, de kiderült, hogy egyikünk telefonját se szereti, ami elég érdekes, mert az egyik egy Samsung, a másik meg Huawei, igaz, hogy mindkettő androidos. Úgy látszik, csak az IPhone-okat csípi, vagy ki tudja, minden esetre közölte, hogy egyikünk eszközével se kompatibilis. Maradtunk tehát a tradicionális papír alapú jegyeknél, amiből kipróbálás után vettünk fejenként egy-egy tízes pakkot, és még maradt is belőle. A metrón ugyanis a vonaljeggyel korlátlanul át lehet szálni. Az ember egyszer érvényesíti, mikor lemegy az aluljáróba, és annyi. Elég nagy távolságokra el lehet így jutni, ha az ember a belső zónákon belül marad. Versaille és Disneyland viszont kívül estek ezeken a zónákon, így oda külön jegy kellett, de az se volt vészes, legalábbis itteni viszonylatban.
1. nap, vasárnap, Montmartre
Miután elfoglaltuk a szobát, úgy döntöttünk, hogy először is meglátogatjuk a Sacré-Coeurt, mivel az volt a legközelebb. Metróval hamar odaértünk, és némi keresés után meg is találtuk. Rengetegen voltak. Lett volna egy sikló, aminek a segítségével el lehetett volna kerülni a lépcsőzést, ráadásul jó volt rá a vonaljegy, de annyian álltak sorba, hogy még a tesóm is inkább a lépcsőre szavazott. Felsétáltunk hát, nem győzve kerülgetni az embereket, akik itt se nagyon törődnek azzal, hogy mások is vannak a világon rajtuk kívül. A templom kívülről és belülről is gyönyörű, és a tömeghez képest nagyon gyorsan sikerült bejutni. Körbejártuk, nézelődtünk, fotóztunk, de különösebben nem időztünk, mert még meg akartuk nézni a Montmartre-ot is, ha már ott voltunk.
Elég céltalanul lődörögtünk, de nagyjából bejártuk az egészet, ami annak is volt köszönhető, hogy az első nyilvános vécé, amit megcéloztunk, nem volt nyitva, a másodikat meg nem találtuk meg. Igyekeztünk a térkép alapján a főbb látványosságokat megcélozni, de például a múzeumba nem mentünk be, mert őszintén, nem sok kedvem volt olyan múzeumba menni, ahol ki tudja, mit lehet látni, miközben kint is lehetett sétálni. Utóbbi kicsit bánom, mert állítólag nagyon érdekes. De kívül is jó volt, sajátos hangulata van a helynek a sok trafikkal, meg vendéglátóipari egységgel.
Sikerült jól lejárni a lábunkat, mire visszaértünk a szállodába, ahol megettük a húsvéti maradékot, így ezen a napon nem kellett azon törni a fejünket, hogy hol vacsorázzunk.
2. nap, hétfő, Louvre
Másnap reggel megcéloztuk a Louvre-ot. Mikor odaértünk, hosszú sorok kígyóztak a bejárat előtt. Vera beállt az egyik végére, én meg elmentem, és megnéztem, hogy mi a különbség e között, meg a között, ami a túloldalról indul. Mint kiderült, az egyik az egész órás sor, a másik pedig a fél órás, és mivel a mi jegyünk óra harmincra szólt, a másik volt a mi sorunk. Valószínűleg nem mindenki vette a fáradságot, hogy tájékozódjon, mert az a sor sokkal rövidebb volt, így jól jártunk. Így is álltunk sorba vagy egy fél órát, mire bejutottunk, hiába az előre megvásárolt jegy.
Van a helynek egy elég jó fogadócsarnoka ruhatárral, ahol lepakoltuk a felesleges cuccot, szereztünk térképet, és némi kóválygás után bementünk az egyik bejáraton. Azért kóvályogtunk, mert akkor még azt hittük, hogy fontos, hogy hol megyünk be, de mivel a nap végére nagyjából végignéztük az egészet, teljesen mindegy lett volna.
Módszeresen igyekeztünk bejárni a helyet, de nem mindig sikerült, mert voltak olyan helyzetek, hogy "ez jól néz ki, menjünk be", és akkor kissé borult a terv. Nem könnyű egyébként kiigazodni a kissé labirintusszerű épületben, különösen, mert néha csak úgy lehet eljutni ugyanazon szint más részeibe, ha közben az ember fel-vagy lemegy egy emeletet. Amúgy az épület maga is elég szép, így nem csak a tárlatot érdemes csodálni.
Én valamiért azt gondoltam, hogy a Louvre elsősorban képtár, de kiderült, hogy nem. A képek a teljes kiállítási anyag töredékét adják csak, egyébként meg téren és időn átívelő kiterjedt múzeumi gyűjtemény van kiállítva. Elég sokat időztünk például az egyiptomi részlegen (sok a szarkofág meg a múmia is a szobrok mellett), leginkább azért, mert kerestük az egyiptomi írnok szobrát, ami be volt jelölve a térképen, épp csak nem volt ott. Vagy ötször-hatszor végigjártuk oda-vissza a környező termeket, de nem volt sehol, és semmi nem utalt arra, hogy hol kellene lennie.
A milói Vénusz mellett sikerült észrevétlenül elmennünk, így oda szintén a térkép alapján mentünk vissza, de ő szerencsére a helyén volt. Niké a lépcsőházban van kiállítva, de őt is csak a térkép és az útmutató táblák alapján találtuk meg, mert nem abban az irányban közlekedtünk. Mona Lisát viszont sikerült megcélozni, és meg is találni, csak itt még külön sorba kellett állni, hogy az ember közel tudjon menni - már amennyire közelnek mondható, hogy az ember 3 sor ázsiai turista feje felett próbál átnézni.
Ezen a részen megtaláltuk a múzeumi szuvenír boltot, ahol elnézelődtem, és egyebek mellett legalább képeslapon megvettem az írnokot, ha már élőben nem sikerült látni.
Ez után kezdtük azt gondolni, hogy így délután fél négy óra tájt már jó lenne ebédelni, így megcéloztuk a másik épületszárnyat, ahol addig még nem is jártunk, és út közben még ott is körülnéztünk egy kicsit. Az étteremnél még a kései időpont ellenére is sorba kellett állni, de szerencsére csak két társaság volt előttünk, így hamar sorra kerültünk. Nekem kifejezetten jónak tűnt az étterem, finom volt a cézár salátájuk, és nem sajnálták belőle a csirkét, amellett viszont roppant hatékonyak is voltak. Igaz, a tesóm először Quiche Lorraine-t kapott a Croque Monsieur-je helyett, de mikor szóltunk, szó nélkül kicserélték.
Az ebédszünet (uzsonnaszünet után) már egy kissé jobban szűrtük, hogy mit nézünk meg, de még belefértek a királyi lakosztályok, és a francia festők, utóbbiakat keresve megnéztünk egy csomó olaszt is. Ja, és volt egy elég nagy rész, ahol semmi már nem volt, csak üres képkeretek. Ezen elég gyorsan rohantunk át.
Elég késő volt, mire kijöttünk a múzeumból, de még megnéztük a másik szuvenírshopot a bejáratnál, ahol egészen színvonalas dolgokat lehetett kapni jó drágán - nem is vettünk semmit.
Ez után pedig megcéloztuk a Diadalívet a Champs-Élysée-n keresztül. Jó messze volt, végül még a metróra is felültünk, hogy odajussunk, és mire odaértünk, mindkettőnk fényképezőgépéből kifogyott a nafta, így lefotózni nem tudtuk. Ráadásul nem találtuk meg, hogy lehet átjutni az út túloldalára, így végül feladtuk, hogy közelebbről is megnézzük, vagy netán megpróbáljunk felmenni rá, és inkább elindultunk haza.
3. nap, kedd, Versailles
Ezen a reggelen sikerült eltévednünk. A tesóm ugyanis azt gondolta, hogy a Porte de Versailles, az a Versailles kapuja, nekem meg nem jutott eszembe ellenőrizni, hogy igaza van-e, annak ellenére, hogy oda valahogy sokkal könnyebben és gyorsabban el lehetett jutni, mint amit én előzőleg kinéztem. Mikor odaértünk, akkor derült ki, hogy ez minden bizonnyal Párizs versailles-i kapuját, jelenti, ugyanis a kastély nem volt se közel, se távol. Vagy inkább távol. Még szerencse, hogy elég nagy ráhagyással indultunk, de így is meglehetősen sietni kellett, mert a belépőnk itt is egy félórás időkeretre szólt, és az utolsó pillanatban, a sorban álló embereket pofátlanul megelőzve sikerült az időablakon belül bejutni.
Itt is az első dolgom a helyi applikáció letöltése volt, ami viszont sokkal jobbnak bizonyult mint a Louvre-é (ahol a papír-térkép alapján közlekedtünk, és ez mindent el is mondt az appról). Itt Versaille-ban a teljes audioguide benne volt az alkalmazásban térképpel, úgyhogy idegenvezetőre nem nagyon volt szükség.
Itt először a királyi lakosztályok felé vettük az irányt. Nagyon szép, de annyian voltak, hogy lépni se lehetett, így egy idő után én erősen elkezdtem kifelé kívánkozni, de onnan még elég messze volt a kiállítás vége. Volt továbbá egy hadtörténeti festménygyűjtemény. Az egyik teremben a francia csaták voltak megörökítve kb. Nagy Károlytól kezdve, bár valahogy mindegyik ugyanolyannak tűnt. Egy másikban meg a marsallok és tábornokok portréi voltak kiállítva. Vera kereste és meg is találta közöttük Jean-Baptiste Bernadotte-ot, aki a Desirée című egyik kedvenc regényéből a címszereplő férje (mellesleg később svéd király lett XIV. Károly János néven, és a mai svéd uralkodóház névadó atyja).
A kiállítás után ebédeltünk. A helyi büfében vettünk szendvicset és kólát, és leültünk az egyik padra elfogyasztani. Más opció nem nagyon volt, mert bár itt is volt egy étterem, de nem tűnt megközelíthetőnek.
Ebéd után megcéloztuk a parkot. Én ide elsősorban ezért jöttem, mert azt hallottam korábban valakitől, aki járt itt, hogy gyönyörű. Én valami olyasmire számítottam mint az Orangerie-nek a virágos-kertje, csak sokkal grandiózusabb méretben, ehhez képest virág gyakorlatilag nem volt. Az ágyások be voltak vetve fűvel, bár a gyepet legalább szépen nyírták.
Azért érdekes volt a kert, jók voltak a szökőkutak, meg a tematikus kertek, csak ezeket meg jobbára két embermagasságú kerítéssel vették körbe, ami szintén elég sokat rontott az élményen. A zenélő szökőkutak viszont hozták az elvárt színvonalat, ezek partján el is ücsörögtünk kicsit.
A kerthez volt egy ajánlott útvonal szintén audioguide-dal, ezt nagyjából végigjártuk. Lesétáltunk egészen a tóig, ahol már a francia királyok korában is lehetett csónakázni (a meghívottaknak), és most is ki lehetett volna próbálni, de annyi minden látnivaló volt még, hogy ezt kihagytuk.
Megpróbáltunk felülni a kastélynéző kisvonatra, hogy eljussunk vele Trianon-ba, de esélytelen volt, mert rengetegen álltak sorba ennél a megállónál, és nem szállt le senki. Ezért úgy döntöttünk, hogy inkább sétálunk, és reménykedtünk, hogy visszafelé felférünk a vonatra. Vera itt kezdte bánni, hogy nem béreltünk golfkocsit, mert azzal is lehetett volna közlekedni, és nem csak az idősebbek illetve fájós térdűek vették igénybe.
A Kis-Trianon kastélyt céloztuk meg először, de az épületbe nem mentünk be, csak a kertet néztük meg. Ez nagyjából hozta azt a színvonalat, amit a Versailles-tól elvártam volna, csak épp miniatűr méretben. A kerten keresztül átsétáltunk a Nagy-Trianon kastélyhoz. Ennek is elvileg lett volna egy látványos parkja, csak mint minden Párizsban és a környékén, ez is felújítás alatt volt. A kerti tó például le volt engedve, kotorták a medrét. Más részek le voltak zárva, meg se lehetett közelíteni. A kastély itt se érdekelt annyira, hogy bemenjünk, így csak átmentünk rajta, és ezúttal sikerült felszállni a kisvonatra.
A vonattal a csónakázó-tóhoz szerettünk volna visszajutni, mert láttam ott korábban egy jónak tűnő éttermet. A tervbe ott csúszott hiba, hogy a vonatvezető a Versailles-i kastély megállónál közölte, hogy végállomás, és leszállított. Szerencsére vissza tudtunk szállni, csak egy kicsit sorba kellett állni. Végül tehát eljutottunk újra a tóhoz, ahol megettem az itt tartózkodásom aranyérmes palacsintáját, ami Crepe Normande névre hallgatott. Ha ez a normand színvonal, akkor a pünkösdi kirándulásomon degeszre fogom enni magamat palacsintával. (Bár állítólag Bretagne-ba kell menni jó palacsintáért.) Vera a Crepe Melbát választotta, ami szintén finom volt.
Az uzsonna után még végigjártuk a kert maradék felét, mivel lefelé csak az egyik oldalt néztük meg, de utána már indultunk vissza a vonathoz, mert jól el voltunk fáradva. Ezt a képet a vonat felé láttuk egy kerítésen, ahol a környékbeli orgonák voltak kiállítva.
Szerencsére a vonaton lehetett pihenni, de azért így se nagyon kellett altatódal, hogy el tudjunk aludni este.
4. nap, szerda, Disneyland
Ez alapvetően egy pihenőnapnak volt szánva, de végül nem egészen az lett. Semmiképpen nem akartam kihagyni, mert szeretem az ilyeneket, és mikor leszek legközelebb ilyen közel egy Disneylandhez?
Szerencsére könnyen ide lehetett találni, az RER (a helyi HÉV) gyakorlatilag egyenesen odavitt. Már kívül megállapítottuk, hogy sokkal jobb kertészük van, mint a Versailles-i kastélynak, mert már a bejárat előtti tér is jobban nézett ki, mint amit előző nap virágágyás címén láttunk. Nagyjából valami hasonlót szerettem volna látni akkor is, de most legalább a Disneyland kissé kárpótolt.
Itt is sorba kellett állni, mint mindenhol, már a bejutáshoz is, annak ellenére, hogy ide is megvolt a jegyünk.
Rögtön a bejáratnál fel lehetett volna szállni egy amolyan vadnyugati típusú vonatra, de mivel sokal kellett volna rá sorba állni, inkább kihagytuk azzal, hogy majd később, ha lankad az érdeklődés. Ennek az lett a vége, hogy nem is ültünk fel rá egyáltalán, mert csak két megállója üzemelt az összes közül (ki tudja miért), és mire odajutottunk volna, bezárt. Nem is értem, hogy ha a park éjfelekig nyitva van, akkor a vasutat miért állítják le ötkor.
A vonat helyett felültünk a gőzhajóra, ami jó választásnak bizonyult, mert alig kellett várni rá. Innen megcsodáltuk a tó közepén lévő hullámvasutat, és elhatároztuk, hogy arra is felülünk, de sajnos nagyon sokan voltak ezzel így. A Disneylandnek is van egy app-ja, ami mutatja, hogy melyik attrakción mennyi a sorállás, és az nem nagyon ment 60 perc alá. Késő délután, mikor sort kerítettünk rá, akkor is még 55 percet álltunk sorba.
A vasút helyett a hajó után kísértetkastélyt céloztuk meg. Ide is sorba álltunk vagy 35 percet, de lehet mondani, hogy megérte. Különösen a bejárat volt érdekes: betereltek bennünket egy szobába, aminek a plafonja elkezdett távolodni, a képek meg közben megnőttek a falon. Ez a lift vitt a tulajdonképpeni attracióhoz, ami olyasmi volt, mint a barlangvasút annó, Budapesten.
Ez után már gyakorlatilag ebédidő volt, így elkezdtünk valami ebédelős helyet keresni, ami annak ellenére, hogy rengeteg van, nem is olyan könnyű, ha az ember nem rajong az egzotikus konyhákért. Végül egy olaszos gyorskajáldában ettünk menüt: én egy Miki-egér alakú pizzát, a Vera meg egy sokkal snasszabb lasagne-ét.
Innen tovább végigjáruk a kalandszigetet. Sajnos Robinsonék kunyhója zárva volt. Megnéztük viszont a barlangokat, és hajót a Karib-tenger kalózaiból (kivülről), majd megcéloztuk a Karib-tenger kalózai attrakciót. Itt is álltunk sorba vagy egy órát, de itt legalább nagyjából folyamatosan haladt a sor, és nem voltak az emberek benyomorítva kis helyre, mint a heringek. Ez lényegében egy mese-csónak volt a Karib-tenger kalózai helyszíneivel és karaktereivel, nagyon jól meg volt csinálva, az egyik legjobb látványosság volt, úgyhogy ebből este újráztunk is, amikor már csak öt perc volt a sor.
Ez után benéztünk egy kicsit a klasszikus Disney részbe, de az elsősorban kicsiknek szól, ráadásul Csipkerózsika kastélya is zárva volt, és itt is volt egy felújítás alatt lévő rész. Közben én nagyon megéheztem édességre, és elmentem megkeresni a nagyjából egyetlen normális édességboltot a parkban (rejtély, hogy miért nincs belőle több), és vettem egy csomó vajkaramellát. Azért olyan sokat, mert mindenféle ízben volt. Először csak kettőt akartam venni, de aztán még egy harmadikat is meg akartam kóstolni, mire az eladó mondta, hogy a negyedik ingyen van, így végül 4 lett. Ezt még utána két napig ettük, többek között azért is, mert nagyon tömény volt.
Nagyjából itt volt az, hogy megpróbáltunk felülni az Indiana Jones hullámvasútra. A tesómnak nem nagyon tetszett az egyik meglehetősen bedöntött kanyar, de rádumáltam, hogy ülnünk fel, rendesen be leszünk kötve. Az már csak újabb 35 perc sorbanállás után derült ki, hogy az alapos rögzítést nem az említett kanyar indokolja, hanem egy loop. Épp sorra kerültünk volna, amikor szemünk láttára áthúzott benne az egyik szerelvény. Ezen a ponton úgy döntöttem, hogy 35 perc sorállás ide, 35 perc sorállás oda, én ugyan erre fel nem ülök. Tesóm azt mondta, hogy ott ő már lehet, hogy bevállalta volna, de szerintem azért örült, hogy én lemondtam. Hogy miért nem lehet az ilyesmit a sorba állás előtt megtudni?
Ez után óvatosabbak voltunk, és az űrrepülős vasútnál a bejáratnál megkérdeztük a srácot, hogy van-e loop, és gyorsan távoztunk is, mikor mondta, hogy igen.
Viszont felültünk a Star Wars szimulátorra, kétszer. Először erre is sorban álltunk vagy 50 percet, de az nagyon megérte. Már a bejárat is úgy van kialakítva, mintha az ember tényleg egy űrrepülőtéren állna sorba, itt is volt látványosság, lehetett hallgatni 3CPO-t, ahogy veszekszik R2D2-val meg az irányítóközponttal, voltak más robotok is, stb. De a legjobb maga a szimulátor. Nagyon jó, vicces filmje van (vagy inkább filmjei vannak, mivel különböző vetítések mennek), és nagyon jól meg van csinálva a szimulátor mozgása is hozzá: az ember tényleg úgy érzi, mintha repülne. Egy hangárból indultunk, ahol rátapad egy robot a szélvédőre, és csinál egy fotót, majd az illetőt (aki az első sorban középen ülő random látogató), azonosítják, mint kémet vagy valakit, és kezdődik a hajsza. Első körben C3PO-nak - aki az űrhajót vezette teljes életnagyságban - sikerült leamortizálnia a járművet, de második körben épségben megúszta. Én még szívesen mentem volna egy harmadik kört is, csak hogy lássam, milyen filmek vannak még, de a tesóm leszavazta annak ellenére, hogy már csak 10 perces volt a sor akkor, mikor másodszor mentünk. E helyett mentünk még vissza egyet a Karib-tengerre.
Azután viszont már elindultunk haza. Vera még szeretett volna enni valamit, mondván régen volt az ebéd - és tényleg -, de nem találtunk olyan helyet, ahol ne kellett volna egy csomót várni, és már késő volt, és messze volt a szállásunk, így inkább elindultunk haza, és jobb híján a vajkaramellát majszoltuk. Tesóm kérdezte, hogy vajon miért nincs itt minden sarkon egy amerikai típusú hot-dogos, és kénytelen voltam elismerni, hogy jó kérdés.
Ráadásul a vonat felé még tettünk egy jókora kerülőt, az állomáson meg nem működött a jegyautomaták többsége, úgyhogy állhattunk sorba ott is, de végül szerencsére mégse kellett túl sokat várni a vonatra, és aznap is - jó fáradtan - visszajutottunk a szállodába még emberi időben.
5. nap, csütörtök, Párizs 2.0
Ezen a napon az Eiffel-tornyot céloztuk meg először. Már meg se lepődtünk, hogy itt is sorba kell állni, már ahhoz is, hogy az ember bejusson az torony alá, de azon meglepődtem, hogy 1. a torony is felújítás alatt van - erről bőszen hallgattak a honlapon, ahol a jegyet próbáltam foglalni és 2. milyen szépen parkosítva van a környzete. Én ugyanis ismerősök régebbi fotói alapján azt hittem, hogy egy szép nagy betonplacc van alatta, kb olyan mint odahaza a Hősök tere.
Itt lett volna még egy sanszunk, hogy szerezzünk jegyet, és felmenjünk a toronyra, de olyan hosszú sor állt, olyan durva huzatban, hogy nem mertem megkockáztatni, hogy megfázzak, ezért inkább csak lentről csodáltuk az építményt. Amúgy tényleg lenyűgöző konstrukció, csak túl nagy a látogatottság.
Innen átsétáltunk a Szajna túloldalára, a Trocadero térre, majd rövid nézelődés után vissza a Mars mezőre. Itt találtam egy Emberi jogok emlékművet. Kicsit olyan, mint egy sírbolt, de bele vannak vésve az emberi jogi egyezmények szövegei, apró betűvel.
Aztán továbbmentünk az Invalidusokhoz. A változatosság kedvéért itt is megnézték már a park bejáratánál a táskánkat (a franciáknak ez a mániájuk), viszont a templomba csak belépővel engedtek volna be. Belépőt viszont csak a múzeumi belépővel együtt lehetett venni, és mivel elvből ellenzem az árukapcsolást, a hadtörténet meg nem mozgat igazán, ezért kihagytuk a templomot is.
Viszont itt volt a közelben a többek által ajánlott Rodin kiállítás, és oda tényleg érdemes volt elmenni. Bent az épületben megnézhettük a vázlatokat, kint a kertben meg a kész mesterműveket, és maga a kert is jól néz ki.
Innen már a Notre-Dame-hoz mentünk volna, de előbb kellett találni egy helyet, ahol ebédelni lehet. El is indultunk a térkép alapján, de aztán a tesóm kissé lesérült (25-30.000 lépést mentünk naponta, és így az ötödik napra egy kicsit sok lett), így egyedül kerestem tovább. Nem voltak nagy igényeink, csak valami laktató, és találtam egy hamburgerest a közelben, így oda ültünk be. Elég jóféle és méretes hamburgert adtak, jó nagy húspogácsával, így aznap az ebédre nem volt panasz.
Ez után pedig megkerestük a legközelebbi metróállomást, és elmetróztunk a Notre-Dame-ig. Mondanom se kell, hogy ez is felújítás alatt, de ezt legalább tudtuk. Ennek ellenére itt is nagy a tömeg, így itt se maradtunk sokáig, hanem átsétáltunk a Latin-negyedbe, ami végre hozza az igazi párizsi hangulatot. Itt bóklásztunk elég sokat. Elsétáltunk a Sorbonne mellett, megnéztük kívülről a Panthéont, aztán átsétáltunk a Luxembourg-kertbe, ha már ott voltunk.
Ott aztán megint elváltak útjaink, mert még vissza kellett menni a csomagjainként a szállodába, és ezt egyedül vállaltam, a tesóm egy kicsit még maradt a parkban, és a vonatnál találkoztunk. Vera ezúttal a metró helyett a felszíni közlekedést (azaz buszt) választotta, így még egy kis városnézésre volt lehetőség.
Hazafelé TGV-vel mentünk, ami 2 megállóval 2 óra alatt megtette a röpke 500 km-es utat, volt, hogy több, mint 300 km/órával repesztettünk. Rögtön bele is szerettem a járműbe, és azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon kinél kellene lobbizni, hogy épüljön egy Strasbourg-Budapest TGV vonal. 4 óra lenne vonattal, miközben a leggyorsabb repülőjárat 1 átszállással 4 óra 40 perc - volt, míg a KLM meg nem szüntette a Strasbourg-Amsterdam járatot. Most gondolkodhatok, hogy jutok haza nyáron.
Strasbourgba visszaérve még volt alkalmunk megtapasztalni, hogy a párizsi szállodánk környéke kismiska volt ahhoz a strasbougi villamosmegállóhoz képest, ahol vagy egy negyed órát vártunk a villamosra, de végül is épségben eljutottunk haza.
Ezzel még a tesóm látogatása nem ért véget, de az is már egy másik történet.
