Íme, máris itt a folytatás: a múlt hétvégi terepszemle eredménye egy last minuit sítúra lett.
Még a korábbi kiruccanáson tájékoztattak arról a síkölcsönzőben, hogy vagy ezen a héten, vagy február utolsó hetében érdemes menni, mert különben nagyon sok tartományban van síszünet egyszerre, és így nagyon nagy a tömeg. Márciusra pedig nem merték megígérni, hogy lesz még hó. Ezért tehát ott helyben elkezdtem gondolkodni azon, hogy e hét csütörtök-péntekét kiveszem, hogy eljussak síelni. Csakhogy hazaérve azt láttam a weather.com-on, hogy csütörtökön esni fog az eső, ami ugyebár síelésre nem a legalkalmasabb időjárás, így korábbra kellett hozni a programot. Hétfőre meg volt beszélve az egyik kollégával, hogy segít nekem elintézni két ügyemet, így az a nap nem jöhetett szóba, maradt tehát a kedd-szerda. Még vasárnap írtam a főnökömnek e-mailt, hogy elmehetek-e szabira, és elengedett, így le is foglaltam a szállást kedd estére, és reménykedtem, hogy nem betegszem le keddig.
Eredetileg előző este akartam indulni, mert a síkölcsönzőben azt is mondták, hogy kilenc előtt érdemes odaérni, hogy megelőzzem a tömeget, viszont 1,5-2 órás úttal számolva ez elég korai indulást feltételez. Szerda este tudtam is volna menni, csakhogy hétfőnként skót tánc van este fél tízig, és mindig kritikus a létszám, ráadásul szinte egész januárban nem voltam, így nem akartam kihagyni. Maradt tehát a kedd hajnali indulás. Így olcsóbb is lett az út, nem csak azért, mert eggyel kevesebb éjszakára kellett foglalni, hanem azért is, mert két éjszakára sokkal kisebb volt a választék a szállások terén, így a két éjszaka kb. négyszer annyiba került volna, mint az egy.
Megérdeklődtem az EJTN-es csoportban, hogy nincs-e kedve valakinek csatlakozni, de senki nem élt az ajánlattal. Ezt olyan szempontból nem is sajnáltam nagyon, hogy így nem kellett senkihez alkalmazkodni időbeosztásilag. Ugyanakkor sajnálom, hogy mostanában senki nem vevő semmire, a saját programjaikat meg nem osztják meg. Az elején sokkal összetartóbb volt a csapat.
Kedden tehát felkeltem hat óra körül, és hétkor más úton voltam Gérardmer felé az előző szombaton jól bejáratott útvonalon azzal, hogy most a sípályát írtam be a GPS-nek, így nem tévedtem el. Még sötétben indultam, és valahol az alagút után váltott a GPS nappali üzemmódra, ez kicsit több, mint félút. Kihasználtam az alkalmat, és megnéztem: az alagút egészen pontosan 6995 méter hosszú, és az az érdekessége, hogy van egy 40 km/órás sebességminimum benne (ki tudja miért), valamint kötelező a 100 méteres követési távolság.
Mikor odaértem, a parkoló nagy része még üres volt, és a síkölcsönzőben se volt szinte senki. Sikerült megértetnem franciául, hogy sílécet szeretnék bérelni, méghozzá kezdő fajtát. Kérdezték, hogy a 10 vagy a 20 eurós változatból. Visszakérdeztem, hogy mi a különbség, és mondták, hogy csak annyi, hogy a 20 eurós jobb minőségű, úgyhogy emellett döntöttem - elvégre épp kirúgok a hámból, nem azon a 20 eurón kellene spórolni (két napra). Helyben tudtam venni síbérletet is, így azért sem kellett külön sorba állni.
Ez után egy kicsit még közelebb mentem autóval, hogy ne kelljen a síbakancsban annyit gyalogolni. Azért még mielőtt felvettem volna a síbakancsot, ellátogattam a mosdóba - mégiscsak kényelmesebb - és megtízóraiztam, majd egy csomót szenvedtem, mire fel tudtam venni a bakancsot. Ennek egyik oka az volt, hogy az autó környékén tükörjég volt, amin a bakancs elég rendesen csúszott, még úgy is, hogy befújtam hóláncspray-vel a talpát. Végül azért csak sikerült belemászni. Ezután gondosan bekentem az arcomat naptejjel (mert előre látó vagyok), felvettem a protektoromat is (biztos, ami biztos), meg a sisakot, aztán némi gondolkozás után, hogy kell-e az nekem, magamhoz vettem a túrabotomat, amiről úgy gondoltam, hogy az én szintemen síbotnak is bőven megteszi, úgyis általában csak arra használom, hogy segítsen megtartani az egyensúlyomat, amikor le akarom venni a sílécet.
Rögtön a parkoló mellett volt vagy 4 zöld sípálya. Ezekről azt kell tudni, hogy lényegében ezek miatt mentem. Sokkal jobban szeretem ugyanis a lapos pályákat, mint a meredekeket, mivel sokkal kevésbé ijesztő, ráadásul kevésbé fárasztó is. Nem a sebességre hajtok, csak a havon siklás élvezetére, lehetőleg minél kevesebb szlalommal, mivel az hajlamos kikezdeni a térdeimet. Odahaza és a környékünkön eddig csak egy szlovén síterepen láttam zöld pályát (interneten), mindenhol máshol kékkel kezdődik a színezés, viszont jó ideje tudom, hogy a franciáknak elég sok van, csak hát ők meg Magyarországról messze vannak. Ezért is határoztam el, amikor eldőlt, hogy kijövök egy évre, hogy nem fogom kihagyni a lehetőséget, hogy kipróbáljam az itteni sípályákat, és nagyon örülök, hogy nem maradtam le a lehetőségről a januári betegségem miatt.
A lenti zöld pályákból azonban egyet rögtön el is vetettem, mert sokkal inkább látszott kéknek, mint zöldnek. Nem mintha nem mentem volna már fekete pályán is, de nem tudom hány év kihagyás után mégiscsak jobbnak tűnt a lehető leglaposabban kezdeni, így megcéloztam ugyanazon tárcsás felvonó másik oldalát, ami sokkal barátságosabban nézett ki. Fent aztán kiderült, hogy a teteje annak is kissé meredek és szűk, de nem hosszan, ráadásul elég jó minőségű hó volt rajta, így nem volt vészes.
Viszont az is kiderült, hogy a túrabotom pántja, amibe a kezemet be kell dugni, túl szűk ahhoz, hogy síkesztyűre fel tudjam húzni, tehát kesztyű le, pánt fel, kesztyű fel, és még maradt a probléma, hogy most meg is kellene fogni azt a botot. Ezzel a logisztikázással elég sokat szenvedtem végig, bár egy idő után rájöttem, hogy lazábbra tudom venni a pántot és az sokat segít, de ezzel együtt se volt tökéletes a megoldás. Pár kör után le is plántáltam a síbotot a felvonó mellé, és mentem néhányat nélküle, de akkor meg rájöttem, hogy azért az egyensúlyozáshoz mégsem árt.
Szintén pár kör után meguntam az első pályát, és átmentem a szomszédosra, amiről kiderült, hogy még sokkal barátságosabb, mint az első, ráadásul kicsit hosszabb is, tehát itt próbálkoztam tovább. Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy szégyen ide, szégyen oda, lehet, hogy be kellene iratkozni megint egy sítanfolyamra, mert ez nem olyan, mint a biciklizés. Az elmélet gyönyörűen ment fejben, mint például, hogy előre kell dőlni, rogyasztani a térdeket, a kanyarban meg kifelé dőlni, mégis folyton azon kaptam magamat, hogy már megint hóekében, hátrafeszített térdekkel próbálok talpon maradni.
Viszont ez a pálya remek volt a gyakorlásra, mert ugye lapos volt, jó széles és nem is voltak rajta túl sokan, úgyhogy próbálgattam szépen a korábban tanultakat, és pár kör után sikerült eljutni oda, hogy kanyarodás után fel tudtam venni a párhuzamos léces formációt, és rendkívül büszke voltam erre a teljesítményemre. Aztán gyorsan rájöttem, hogy az előre dőlésre még mindig nagyon kellene ügyelni, ugyanis a léc hátsó vége újra és újra leakadt, ami biztos jele annak, hogy hátul van a testsúly, ráadásul kicsit nagyobb sebességnél állati könnyű elesni miatta. Szerencsére itt a kis sebesség miatt mindig sikerült megőrizni az egyensúlyomat.
Ahogy múlt az idő, úgy szaporodott a sípálya közönsége, egy idő után már sokkal többet álltam a sorban a felvonóra várva, mint amennyit síeltem. Ráadásul a franciák pofátlanul előznek, különösen a gyerekek. Az egy dolog, hogy a síiskolások előre mehetnek a felvonónál, mivel az időkeretük szűkre van szabva, de hogy egyéb gyerek is képes a sor közepén beállni, aztán még három embert megelőzni a forgóvilláig, és az se zavarja, ha az ember szúrós tekintettel néz rá, az elég idegesítő. Igen sajnáltam egyszer-kétszer, hogy a Duolingo még nem tanította azt a mondatot, "Anyád nem tanított meg sorba állni, kisfiam?".
Viszont a franciák a déltől fél háromig terjedő ebédidőt itt is kihasználták az evésre, én meg kihasználtam a síelésre. Délben gyorsan megittam a levesemet, síeltem még pár kört a lenti lapos pályán, aztán úgy döntöttem, hogy amíg a franciák ebédelnek, én a nagy felvonóval felmegyek a hegyre, és kipróbálom a hosszú zöld pályát, hogy mégis kevesebbet kelljen felvonózni már.
A nagy felvonó hat üléses, és elkövettem azt a hibát, hogy nem a szélére ültem. Ez azért volt hiba, mert jobbról két gyerek ült mellettem, akiknek azt is elmulasztották megtanítani, hogy a sífelvonóról leszállva kifelé tartunk, nem keresztbe csúszunk az összes többi delikvens előtt. Itt megint kissé hiányoltam a kellő nyelvtudást, hogy fel tudjam őket világosítani, amikor majdnem beléjük mentem oldalról.
Odafenn egy kellemes plató fogadott, szemben egy tóval, ami minden bizonnyal a hóágyúk víztározója. Itt készítettem pár fényképet, megnéztem a sítérképet, és elindultam lefelé a Souris-nak becézett 2,2 km hosszú zöld pályán. Annak, aki nem tud franciául: a souris egeret jelent, de emellett mosolyt is, tehát reménykedtem, hogy mosolyogva végig lehet rajta csúszni egészen a felvonó aljáig.
A pálya teteje minden zöld pályát kedvelő síelő álma volt: jó széles, szinte nulla lejtéssel, igen kellemesen lehetett rajta siklani. Aztán letért balra, és itt már kicsit meredekebb volt, de még mindig nem vészes. Ennek a lejtőnek az alján találkozott a másik irányból érkező, szintén zöld, Mókus névre hallgató pályával, és itt kezdődtek a gondok. Itt ugyanis gyakorlatilag egy erdei úton megy pálya, keskeny, meredek, egyik oldala jéggé volt fagyva a ratrack (vagy hogy hívják) nyomán, a másik felén meg laza porhó volt szép kupacokba összegyűlve. Ezzel együtt se lett volna annyira vészes, ha ráadásul ez a szakasz nem működött volna amolyan útszűkület jelleggel: a mindkét pályáról érkező nép itt elég rendesen összesűrűsödött, és kerülgetni kellett a többieket, illetve imádkozni, hogy ők is kikerüljék az embert. Volt egy-két kamikáze, akik ráadásul remek szórakozásnak találták, hogy az ácsorgó embereket kerülgetik, mint a szuper-óriás műlesiklók a kapukat (100 km/órával), és közben centikre húztak el az ember mellett. Egy-két merész síoktató ráadásul felhozta ide a törpéket, akik még nem tudták rendesen irányítani a lécet, így további veszélyforrást jelentettek. Mindent egybe vetve, a pálya ezen része minden volt, csak nem zöld. Egy helyen úgy álltam meg, hogy kifelé néztem a pályáról, és bár volt vagy másfél-két méter még a széléig, egyszerűen nem mertem arra újra elindulni, kénytelen voltam szépen hegy irányba megfordulni. Itt jöttem rá arra is, hogy nem szeretem a mélyhavas pályát. Eddig azt hittem, hogy igen, de a hóbuckák elvették a kedvemet.
Azért valahogy sikerült keresztülverekedni magamat ezen a szakaszon, és lejjebb már többnyire jobb volt: voltak szép széles lejtők a lapos különböző változataiból, aztán voltak szép széles, kissé meredekebb, de pont a pálya szélessége miatt nem vészes szakaszok, aztán voltak a keskeny, de viszonylag lapos erdei utak, amiknek viszont megvolt az a szépséghibája, hogy keresztbe szelték a piros meg a fekete pályát, habár a fekete legalább le volt zárva, és finoman szólva a piroson se volt tömeg. Volt továbbá két aluljáró, ami érdekes volt, csak mindkettő gödörben volt, ergó fel kellett gyorsulni, ha az ember nem akart erőből felkapaszkodni a túloldalon, és végül volt két keskeny, meredek, ámde rövid szakasz, mindkettő az aluljárók előtt, az erdei úton. Itt is azért megálltam, hogy elengedjem azokat akik úgy gondolták, hogy azon az 5 méteren simán lecsúsznak egyenesen, hogy ne üssenek el szlalom közben.
Ez volt ugyanis a probléma, hogy rövid szakaszokon se mertem felgyorsulni, mert valamiért nem bíztam benne, hogy nagy sebességnél is meg bírom tartani az egyensúlyomat, és nagyon, de nagyon nem akartam eltaknyolni, talán azért se, mert nem volt velem senki, aki felsegítsen. Valahogy ez ugyanis itt Franciaországban szintén nem annyira egyértelmű, mint odahaza, Szlovákiában vagy akár Ausztriában: hogy aki elesik, annak segítünk.
Érdekes egyébként, mert míg az előbb említett sípályákon szép hatalmas rajzokon mindenütt kint van a sí-kresz, meg a síetikett, mint pl. hogy a felül lévő figyel az alatt lévőkre és nem fordítva, vagy éppen ez, hogy segítsünk már annak, aki a hóban ücsörög, addig itt semmi ilyesmi nincs. Minden felvonónál vagy egy kb. A/4-es oldal terjedelmű szöveg franciául, amiben nyilván le van írva mindez, csak ki a fene olvasgatja? Én biztos nem, de szerintem a franciák se. És ha ráadásul valaki nem a síiskolában, hanem a szülei két lába között tanult síelni, annak nagyjából esélye se volt, hogy ezeket elsajátítsa.
De végül is leértem épségben, a pálya vége megegyezett a lenti kedvencemmel, tehát ott már abszolút nem volt probléma. Ezzel együtt is ez háromnegyed órámba tellett, és a franciák időközben elkezdték befejezni az ebédet, ami abból látszott, hogy kb. kétszer olyan hosszú sor volt a nagy felvonónál, mint előtte.
Viszont a nagy felvonó mellett van egy nagy tányéros felvonó is, ezért úgy döntöttem, hogy második körben azzal megyek fel. Ott kevesebben álltak sorba, bár sokkal többen, mint az előző körben, amikor azon - a nagy felvonóról nézve - alig láttam embert. Ez a felvonó igen kalandos volt, ugyanis nagyon nehezen indult el, de amikor a kar elérte a nyúlásának legvégső pontját, akkorát rántott az emberen, hogy ihajj: a másodperc tört része alatt gyorsultam 0-ról 100-ra, utólag csodálkozva, hogy sikerült talpon maradni. Ez után még előadott párszor hasonlót, míg el nem értem a tetőt, úgyhogy rögvest elhatároztam, hogy legközelebb mégis inkább a nagy felvonó, csak a szélére ülök.
A második kör a Souris-n már jobb volt, mert ismertem a terepet, és bátrabban mertem lejönni, amit jól mutat, hogy javítottam a szintidőn vagy negyed órát, igaz, ebben benne volt az is, hogy a második körben már nem fényképeztem.
Amikor leértem, kénytelen voltam megállapítani, hogy a pálya nem veszélytelen, mert a parkolóban ott villogott egy menőautó, bár sérültet nem láttam.
Úgy döntöttem viszont, nekem is kellene valamit enni, mert már fél három felé járt a idő. Most épp diétázom: fehérjeturmixon és levesen élek, de úgy gondoltam, hogy ezúttal, figyelembe véve az elégetett kalóriákat, belefér egy gofri, Nutellával és tejszínhabbal. Végül az ebéd egy árnyalattal diétásabb lett, mint terveztem, hogy mert a gofris két hatalmas gömbben nyomta a tejszínhabot a gofrimra, amit ráadásul állva kellett elfogyasztani, és bár az első gömbbel valahogy megbirkóztam, a második sajnos a hóban landolt. Meg a sílécemen, tehát pucolhattam azt is.
Ekkor határoztam el, hogy a hotelbe bejelentkezésemet előre hozom egy órával, mert először azt írtam nekik, hogy 17-18 óra között megyek, de gofrizás közben rájöttem arra, hogy nem fogom addig kibírni, mert nagyon fájt már a lábam a bakancsban. Ekkor még úgy gondoltam, hogy megyek még pár kört a lenti kedvenc pályámon, de amikor megláttam, hogy mekkora a sor, rögvest meggondoltam magamat, és inkább megcéloztam az autót. Megint kénytelen voltam megállapítani, hogy a síelés legjobb része, amikor a nap végén a bakancs lekerül az ember lábáról.
Húztam az időt fenn, amennyire lehetett, de végül már nem volt mit csinálnom, ezért úgy döntöttem - mivel még mindig csak negyed négy volt -, hogy lemegyek, és megnézem a tavat négy óráig. Így is tettem. A GPS szépen lenavigált a szálláshoz, ami gyakorlatilag a tóparton volt, ott megálltam egy szép nagy parkolóban, és elindultam. A tó az egyik helyi látványosság, így nem hiányozhatott onnan se a gofrisütő (spórolhattam volna egy eurót, ha inkább itt eszem), meg a gyerekeknek való attrakciók. A tavat körül lehet sétálni, de én csak egy rövidebb darabon mentem el, míg vártam, hogy négy óra legyen, fényképeztem, meg olvasgattam az ismertető táblákat a tó körül, mert amolyan tanösvény jelleggel van a tókerülő túra kialakítva.
Láttam továbbá két kacsát veszekedni egy nőstényen, de mire előkaptam a telefont, hogy levideózom őket, már lejátszották a meccset, és a győztes szépen elúszott a párjával.
Mikor négy óra lett bejelentkeztem a hotelba (franciául), és elfoglaltam a szobámat, ami ahhoz képest, hogy két szimpla ágyasat kértem, egy dupla ágyas lett, de így, hogy végül is nem jött velem senki, nem volt probléma. Rosszabbul esett, hogy a fűtés tökig le volt csavarva, így azzal kellett kezdeni, hogy tökig felcsavartam, de még így is úgy döntöttem, hogy akkor a síaláöltözékemre még szépen felhúzom a vastag pizsimet, és bemászok a takaró alá. Kicsit tévéztem (itt sincs benne semmi jó), megcsináltam a napi Duolingót, felhívtam a tesómat, hogy mi a Netflix-jelszó, és a telefonom még egy kicsit Netflixeztem. 7 órakor viszont már erőteljesen gondolkodtam, hogy aludni kellene. Végül húztam még egy órát, aztán befűtöttem a fürdőt is, mivelhogy ott meg csak egy hőlégbefúvós fűtőtest volt, gyorsan lezuhanyoztam, visszamásztam a pizsibe, aztán az ágyba. Aztán még kimásztam, felvettem a másnapi síaláfelsőmet, rá vissza a pizsamafelsőt, és úgy már úgy éreztem, hogy talán nem fogok megfázni éjszaka. Éjfélre, viszont sikerült jól befűteni a szobát, mert addigra folyott rólam a víz, tehát megint kimásztam az ágyból, kicsit lecsavartam a fűtőtestet, levettem a pizsifelsőt (egyszerűbb volt, mint az aláöltözőt levenni), és onnantól teljes kényelemben aludtam reggelig.
Azt hittem, hogy én leszek az első, aki távozik, mert bár ugyan a sílécbérlés miatt már nem kellett aggódnom, szerettem volna még közelebbi parkolóhelyet, mint előző nap, azonban a szomszédoknak sikerült megelőzniük. Ráadásul kaparni kellett a jeget az autóról. Ez az első ilyen alkalom, mióta itt vagyok Franciaországban. Ezzel együtt is sikerült a célt elérni, a pálya közvetlen közelében találtam egy parkolóhelyet - megint tükörjégen, nyári gumival. 9 óra 23 perckor haladtam át először a sífelvonó forgóvilláján, miután megint sikerült belepréselnem magamat a síbakancsba. Aznap ez egy kissé nehezebben ment, mint előző reggel, ugyanis az erre a napra szánt kellemes, vékony, gyapjú sízoknimat elhasználtam éjszaka, ami önmagában nem lett volna probléma, de reggelre meg kellett állapítanom, hogy nem tett jót neki a mosás: összement, és nagyon nyomta a bal nagylábujjam körmét, ami még most lábadozik egy tavaly nyári, hasonló esetből kifolyó sérülésből, tehát inkább nem akartam kockáztatni, és felvettem a régi, vastag sízoknimat, ami sokkal kényelmesebb volt, viszont valószínűleg a vastagságkülönbség volt az oka, hogy már majdnem sírtam, hogy nem fogok tudni síelni, mikor végre mégis sikerült belegyömöszölni a lábamat bal oldali bakancsba. Érdekes, mert a jobb relatív egész könnyen belement.
Ezt a napot a kedvenc lenti pályámon való pár körös bemelegítéssel kezdtem, majd megcéloztam a nagy felvonót, annak is gondosan a szélét, és megint felmentem felülre. Most a jobb oldalt céloztam meg, a Róka nevű, a papír térképemen szintén zöld, a fenti pályatérképen kék pályát. Ez egy árnyalatnyival rövidebb, mint az Egér, de ugyanoda ér le, viszont nem egyértelműbben meredekebb, mert sokkal kevesebb teljesen lapos része van, ennek megfelelően a meredek részei is laposabbak, mint az Egér útszűkülete.
Ráadásul van a tetején egy szintén tök lapos gyakorlópálya, amin szintén mentem még pár bemelegítő kört. Itt is voltak törpék, akik egyébként nagyon cukik. Úgy a 6 év alatti korosztály, és mindegyiknek van egy mellénye, amire rá van írva, hogy "Je ski avec Paul" (és a keresztnév nyilván oktatótól függ). Több csoport is gyakorolt közülük fenn, és amikor leértem a gyakorlópálya aljába, épp álltak sorba, én meg rendes ember módjára beálltam a sor végére. Erre azt látom, hogy itt meg a felnőttek előzték a gyereksort, és így engem is, és senki nem szólt rájuk, hogy hol a sor vége. Nem nagyon értem ezt a mentalitást, mert ha lent a síiskolásoknak elsőbbsége van, akkor itt fent miért lehet bepofátlankodni eléjük? Végül azért sorra kerültem, és fel tudtam menni újra, és a következő körben már nem volt senki a felvonónál, tehát kihasználtam az adódó lehetőséget.
Pár kör után aztán úgy döntöttem, hogy ideje nekivágni nagy lejtőnek. Úgy általában eléggé tetszett nekem a Róka, de azért ennek is voltak kissé meredekebb, hóbuckás részei, meg itt is kerülgetni kellett a törpéket, úgyhogy nem próbálkoztam újra, hanem mentem egy kört a Souris-n, és nagyon büszke voltam a teljesítményemre, mert a legmeredekebb részen se hóekéztem végig, lejjebb pedig egészen bátran siklottam. Volt egy lejtő, amitől előző nap még paráztam, de ekkor már azt gondoltam, hogy "ez nem is olyan vészes", és majdnem elnyaltam, mert nem a környezetet néztem a léceim helyett, és az egyik kanyarban összeakadt a két léc orra. Végül sikerült ezt is megúszni, és rekordidő alatt elértem újra a pálya alját.
Ekkor úgy döntöttem, hogy megtízóraizok, majd elindultam fel, a felső zöld pályákhoz. Ezek a síterep legtávolabbi csücskéből indulnak, és a térkép alapján roppant szimpatikusnak látszottak, ugyanakkor túrázni kellett hozzájuk. Először is a nagy felvonóval fel kellett menni újra. Ekkor láttam, hogy a nagy tömeg a nagy felvonónál nem pusztán azért alakul ki, mert sokan vannak, hanem mert nem használják ki a felvonó kapacitását. Előttem egy snowboardos gyerek felment egyedül, mert senki nem állt be mellé. Én szívesen beálltam volna, de mivel pont előttem volt, esélyem se volt, viszont, hogy a mellettem lévő 3 ember miért nem ment fel vele, azt rejtély. És a felvonókezelők ezt is hagyják. Nem tudom, de Ausztriában biztos fegyelmezné a közönséget a felvonókezelő, hogy ne menjen már el szinte üresen egy hatüléses felvonó, amikor kilométeres a sor. Itt csak annyit mondtak a snowboardos srácnak, hogy üljön eggyel beljebb. Másik oldalról viszont ugyanazen mentalitás okán jutottam fel viszonylag hamar, ugyanis olyan volt a sor, mint az M7-esen: mindenki azt hitte, hogy a jobb szélső sávban tilos közlekedni, tehát szépen fogtam magam, és a franciáktól látott pofátlansággal megelőztem a fele tömeget. Érdekes volt továbbá, hogy előttem kettővel felvittek valakit, aki feltehetően mozgássérült lehetett, egy szánnal. Nagyon szívesen megnéztem volna, hogy hogy sikerült a szánt felpakolni a felvonóra, de mivel köztünk volt a snowboardos gyerek, így nem láttam. Azt is megnéztem volna, hogy utána hogy mennek le ugyanazzal a szánnal, de mivel a piros lejtőn indultak el, inkább nem követtem őket. Azért a pasi helyében lehet, hogy paráztam volna, akkor is, ha egy gyakorlott síző áll a szán hátulján. De utána láttam lent őket újra épségben, tehát megúszták.
Én viszont fent megint az Egéren indultam el, és a Mókuson terveztem folytatni, hogy annak aljából két felvonóval feljussak a Faon-ig, azon pedig le, a megcélzott két fenti pálya aljába.
Itt a térkép, ha valaki meg szeretné nézni az útvonalat: https://www.gerardmer-ski.com/fr/le-domaine-skiable/plan-des-pistes#alpin
A térkép szerint van egy kikerülő szakasz az Egér útszűkületénél, de a fenti pályatérképen és a valóságban ez nem létezett, pedig nem ártott volna. Szintén a térkép szerint ezzel a kikerülő szakasszal el lehet jutni a két említett felvonóból a felsőhöz, de mivel a kikerülő szakasz nem létezett, ezért maradt az eredeti terv. Ehhez le kellett menni az Egér útszűkületén majdnem végig, addig, ahol elágazik a Mókus. Nagy nehezen elértem ezt a pontot (rosszabb volt mint előző nap, mert sokkal többen voltak), és elindultam lefelé valamin, amiről azt gondoltam, hogy a Mókus, de ami mindennek látszott, csak zöldnek nem (egy meredek, szűk szerpentin volt), és amire mellesleg ki volt írva, hogy arra van a 17-es felvonó, és döbbenet, mert tényleg ott volt. Azért döbbenet, mert a 17-es a két megcélzott felvonóból a fenti, ahová a nem létező elkerülő szakaszon lehet eljutni a térkép szerint. Az, amin lementem, nem lehetett az elkerülő szakasz, mert a térkép szerint az az ellenkező iránya lejt. Ráadásul a pálya vonalvezetése, amint lecsúsztam, a Mókusra hasonlított, annak viszont a lenti felvonó alsó végéhez kellett volna érkeznie. Szóval valami nagyon nem stimmelt a térképpel, de legalább megúsztam egy felvonózást.
A 17-es viszont egy nagyon érdekes felvonó volt, ugyanis nem volt neki se beléptetőkapuja, se kezelőszemélyzete, de még csak sor sem állt előtte. Hogy működik, azt is csak onnan tudtam, hogy előttem két ember felment vele. Viszont túl messze voltak, hogy lássam, hogy a francba kell vele elindulni, ezért ott szerencsétlenkedtem, amíg aztán nem jött valaki, aki megnyomott nekem egy gombot. Ennek a felvonónak a teteje volt izgalmas, ugyanis két jó madár úgy gondolta, hogy milyen poén már keresztülsíelni a felvonón érkező ember előtt, akinek esélye sincs kikerülni őket. Szerencsére elég gyorsak voltak, így megúsztuk az ütközést.
Fent aztán kicsit keresgélni kellett, hogy merre is van a pályám (a Faon), bár utólag nyugodtan mehettem volna az ellenkező irányba is. A Faon nem volt igazán sípálya, inkább egy afféle átkötő szakasz, ami kissé dimbes-dombos volt, ráadásul kissé latyakos hó volt rajta, tehát itt időnként kifejezetten hajtani kellett magamat. Ezek után kicsit aggódtam, hogy milyen lesz a fent kinézett két pálya, mert azokról is az volt az infó, hogy nem hóágyúzottak, de végül kiderült, hogy felesleges volt aggódni.
A fenti két pálya ugyanis gyakorlatilag tökéletes volt. Viszonylag hosszú, iszonyú széles, lapos, nem voltak rajtuk sokan, így a felvonóknál se álltak túl sokan, gyönyörűen sütötte őket a nap, és a Medvebocson (Ourson) még ráadásul a hó is kitűnő volt (a Mormotán voltak enyhén latyakos részek). A Mormotát egyszer próbáltam, de mivel ott kevésbé volt jó a hó, és a felvonójánál is sokkal többen álltak, maradtam a Medvebocsnál és azon mentem egyre bátrabb köröket. A bátorság azért kellett, mert ezen is volt egy-két emelkedő, amit csak úgy lehetett leküzdeni, ha az ember nem ijedt meg az előttük lévő lejtőktől, különben lehetett caplatni felfelé.
A terv a volt, hogy két óra után (mikor a franciák végeztek az evéssel), az itteni auberge-ben (alias hütte) eszek valami ebéded, de ez a terv csúnyán dugába dőlt, ugyanis a franciák nem siettek sehová. Ez egy felszolgálós étterem volt elég nagy terasszal, és amikor én kettő után egy kicsivel odamentem hosszú sor várt arra, hogy egyáltalán a teraszra bejussanak. Kb. 10 percet várakoztam ott, és nem tűnt úgy, hogy ezalatt az idő alatt bármit is haladt volna a sor, tehát úgy döntöttem, hogy feladom, és inkább lemegyek, mivel nem csak éhes, de szomjas is voltam, és úgy tűnt, hogy idefent inni se fogok tudni. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy beszerzek egy ilyet:
https://www.decathlon.hu/p/viztasak-terepfutashoz-1-literes-kek/_/R-p-172176?mc=8393577&c=K%C3%89K
Egyébként azt nem értem, hogy ha látják, hogy egy csomóan állnak sorba, mi a fenéért nem dobják ki azokat, akik már végeztek az evéssel?
Ily módon tehát kénytelen voltam visszavenni a sílécet, pedig azért is akartam beülni egy kicsit a hüttébe, mert már nagyon görcsölt a talpam - fogadok egy profi sízőnek sincs bokasüllyedése. Felmentem a pálya tetejére, ahonnan egy kék, Bagoly névre hallgató pályán kellett lecsúszni egy köteles felvonóig (amibe bele kell kapaszkodni, és felhúz), csakhogy az volt a dolog szépséghibája, hogy a kék pálya viszonylag szűk és meredek volt. Nem teljesíthetetlen, de azért szlalomoztam rajta rendesen, míg ki nem derült, hogy a köteles felvonó nem a legmélyebb pontról indul, hanem a szemközti emelkedő aljától számítva kb. 50 méter magasságban. Mivel a szemközti emelkedő is meglehetősen meredek volt, és nekem nagyon nem volt kedvem felmászni odáig, összeszedtem minden fizikatudásomat a gyorsulásról, meg a lassulásról, meg a súrlódásról, meg a légellenállásról, és nagyjából a legalsó ponton, ahonnan még elegendő lendületet lehetett venni, hogy feljussak a felvonóig, nekiengedtem a lécet. Na, itt begyorsultam rendesen, egyértelműen itt döntöttem sebességrekordot, és imádkoztam, hogy csak most ne essek el. Sikerült talpon maradni, és elcsípni a felvonó kötelét pár méterrel az indulás után. Viszont voltak sokkal merészebbek, akik sokkal magasabbra jutottak a lendületükkel. El tudom képzelni, hogy az igazán bátrak akár felvonó nélkül is feljutottak volna az emelkedőn, de ahhoz már egy kissé rá kellett volna segíteni az indulásnál.
Végül feljutottam, és elindultam lefelé a Mókuson, hogy majd az Egérre áttérve lemenjek a kiindulási pontra. Megállapítottam, hogy a Mókus teteje is elég jó, de aztán jött az Egér útszűkülete, ahol minden eddiginél többen voltak. Egy darabig vártam, hogy hátha elfogy a nép, de nem, így nekiindultam szépen hóekében lefelé, mert az adott körülmények között már nem bíztam benne, hogy bárhogy máshogy sikerülne abszolválnom ezt a szakasz, különösen, hogy mindkét lábam fájt, és el is voltam fáradva rendesen. Hóekével viszont elég jól sikerült lejutni, és eljutottam a lentebbi, kellemesebb részre, de kénytelen voltam megállapítani, hogy nem vagyok ugyanazon a szinten, mint a délelőtti lecsúszásnál, ugyanis sokkal ijesztőbb volt, mint akkor, amikor olyan délelőtt egész magabiztosnak éreztem magamat.
Ebből aztán rájöttem, hogy valószínűleg sokkal fáradtabb vagyok, mint hittem. Azt már fent is tudtam, hogy ha egyszer onnan lejövök, már nem mászok vissza - ezért is sajnáltam, hogy le kellett jönni a hütte miatt -, viszont akkor még azt hittem, hogy ebéd után még egy kicsit visszamegyek a lenti kedvenc pályámra. Mire leértem, akkor viszont már azt gondoltam, hogy a fene se megy.
Először is tehát vettem egy teát meg egy palacsintát az önkiszolgáló étteremben, bár utóbb megbántam, hogy nem gofriztam inkább, mint előző nap, mert ugyan a palacsinta nem volt rossz, de a tejszínhabjuk hagyott némi kívánni valót maga után. Aztán a hátsó kijáraton megcéloztam az autót, közben felfedeztem, hogy van egy mosdó sokkal közelebb is, mint ahová járni szoktam, ami egyben valószínűleg meg is magyarázza, hogy a másik miért volt szinte mindig üres. Ezt kihasználtam ivásra még, mert a tea elég kevés volt.
Az autónál megszabadultam a bakancsomtól (édes érzés!), a sisaktól, meg a protektortól, aztán elindultam vissza a lécekért meg a botokért, meg hogy benézzek a sífelszerelés boltba. Ide azért mentem, mert nem volt egy normális síkesztyűm. Az első, amit vettem, a maga nemében nem rossz, de túl nagy. A második csecse, és valamivel kisebb, de némileg gyártási hibás, és az egyik ujja ráadásul elfeslett. Gondoltam tehát, hogy ha már itt vagyok, megnézem, hogy lehet-e kapni valami normális kesztyűt mondjuk 14 éves kézre. Kiderült, hogy túlbecsültem, mert végül egy 10 évesekre való lett a befutó. Ugyan 50 eurót kértek érte, de nagyon profi, és úgy voltam vele, hogy még egy ilyen alkalom nem lesz, hogy találok megfelelő síkesztyűt, amellett pedig ugye épp megengedhetem magamnak az ilyen kilengéseket, tehát megvettem. Reménykedem, hogy talán még lesz lehetőség idén egyszer kipróbálni február végén vagy március elején.
Visszafelé a kocsihoz begyűjtöttem a léceket meg a botokat. Majdnem elfelejtettem, mert azon gondolkodtam, hogy lehet 10 éves méretű kezem, és arra jutottam, hogy lehet, hogy a kézfejlődésemnek megártott az Prednisolon kúra, amit akkoriban kaptam, mert másra nem tudok gondolni. De mindegy, csak vicces, hogy van egy testrészem, amire még az XS-es ruharadab is nagy.
A lécekkel szépen elbaktattam a kölcsönzőbe, visszafelé megállapítottam, hogy nagyon meleg van, és tényleg: 8 fok volt. Ha így folytatja az időjárás, lehet, hogy mégse lesz esély kipróbálni a kesztyűt még az idén.
16 óra tájt indultam el hazafelé, de még útba ejtettem Kaysersberget, mert karácsony óta akarok venni olyan mézes kenyeret, amit ott vennem még az ősszel. Vesztettem egy csomó időt egy kamion mögött, ami gyökketővel ment előttem a hegyi utakon és elég nehéz volt megelőzni, mert ugyan a franciák időnként tesznek előző szakaszokat ezekre az utakra, de rövidek, általában egy autónak van esélye előzni, tehát meg kellett várni, míg sorra kerülök. Akkor is kellett hozzá, hogy a kamionos rendes volt, és lassított még egy kicsit, hogy be tudjak férni elé. Nagyjából úgy működik csak, ha az ember, rögtön az elején repülőstartot vesz, és aztán a végén befékezi magát az előzött jármű elé, viszont az én kocsimnak ez a repülő start nem megy, főleg emelkedőn. Ugyanakkor azt is felfedeztem, hogy itt is vannak az elszabadult teherautók megfogására való kavicságyak, tehát lehet, hogy a kamionos óvatossága indokolt volt, bár egyébként nem tűnt túl meredeknek az út, én simán lementem rajta motorfékkel.
Kaysersberg a korábban látottakkal ellentétben tök üres volt, és a legtöbb bolt zárva volt. Valószínűleg ennek is az az oka, hogy ilyenkor van a kéthetes síszünet, amikor állítólag mindenki síelni megy. De legalább a bolt, ahová mentem, nyitva volt, úgyhogy sikerült beszerezni a mézes kenyeret, bár mintha kisebb lett volna a választék, mint az ősszel. Nem időztem itt sokáig, bár próbáltam találni egy boltot, ahol lehet kapni valami innivalót, de aztán feladtam, megittam egy turmixot, és megcéloztam az otthont, ahol folyik víz a csapból.
Innen már lényegében autópályán mentem hazáig, és kénytelen voltam megállapítani, hogy borzasztó a forgalom hétköznap az autópályán, kb olyan volt mint az M0-s, amikor épp nincs kamionstop, csak 60 kilométeren keresztül. Egy idő után nagyon vártam már, hogy hazaérjek, és végül sikerült is, ráadásul találtam parkolóhelyet a kapuval szemben, így nem kellett a teljes sífelszerelést kilométer távolságból hazacipelni.
Összességében tehát azt gondolom, hogy nagyon megérte elmenni, de szeretném még egyszer megismételni, ha lehet, amíg itt vagyok, hátha legközelebb már gyakorlottabb, és így bátrabb tudnék lenni. Minden az időjárástól függ.
