Itt a tavasz, és most, hogy kezdek kilábalni a mindenféle megfázásaimból - mondom: kezdek - végre lehet menni kirándulni.
Van egy új kolléganőm, aki Magyarországról jött március közepe tájékán egy fél évre egy másik típusú ösztöndíjjal, korombeli, nagyon barátságos, és nagyon szeret kirándulni. Jelenleg ideális partnernek látszik közös programok megvalósításához, mivel az EJTN-es csapattal való összetartás valahogy megcsappant. Zsuzsa kolléganőm is megvan még, csak mostanában állandóan elkerüljük egymást: hol ő nincs itt, hol én.
Múlt hét csütörtökön ahogy közeledtem a bíróság felé, felötlött bennem, hogy meg kellene kérdezni az új kolléganőt, Nórát, hogy lenne-e kedve kirándulni, de megelőzött: mielőtt kideríthettem volna, hogy hol ül, ő jött fel, és hozott túraútvonalakat. Kérdeztük Zsuzsát is, de épp Londonba ment a hétvégén, így végül csak ketten mentünk. Végül nem a Nóra által javasolt útvonalakból választottunk, mert volt egy túra, amit már rég kinéztem, de még nem jutottam el, és mikor megmutattam Nórának, ő is beleszeretett: erdő, sziklák, ráadásul Kaysersberg mellett, amit én ugye nagyon szeretek, és Nóra is mindenképp meg akarta nézni. Plusz előnye volt, hogy Zsuzsa szerint a másik esélyes túrán nem látnánk semmi zöldet, mert nagyon kopasz az erdő, itt meg voltak fenyők.
Felkerekedtünk hát szombaton, és elautóztunk a kijelölt kiindulópontra. Elég szűk hegyi úton kellett felmenni, parkoló nem volt, így megálltunk egy másik autó előtt az útszélen - ahogy egyébként a túraleírás is javasolta -, és nekivágtunk gyalog. Igazi tavaszi idő volt, Nóra eleve nem is hozott kabátot, én meg pár méter után levettem, mert elég meredeken indult az ösvény, és rájöttem, hogy igen hamar szakadni fog rólam a víz, ha nem veszek le legalább egy réteget.
A túraútvonal nem volt nehéz, úgy kb. 2/3 részen a sárga téglalapot, aztán pedig a piros keresztet kellett követni. Ez azért volt jó, mert az előző nap gondosan kinyomtatott térképet és itinert aznap reggel gondosan otthon felejtettem. Még szerencse, hogy telefonon megvolt, és a képernyőmentés funkció biztosította, hogy útközben is meglegyen.
Ez volt az útvonal. Nagyjából a piros házikótól indultunk, az S-nél csatlakoztunk be a körtúrába, és onnan délnek folytattuk az utunkat.
Elindultunk felfelé, és nem vettük észre a kőkeresztet, amit állítólag az első szakaszon lehetett volna látni, ha figyelünk. Úgy látszik, nem figyeltünk eléggé, túlságosan elmerültünk a beszélgetésben.
Az első kunyhót (Maurice Burrus menedék) viszont nehéz lett volna eltéveszteni. Itt volt egy kereszt is, de nem az, amit kerestünk. A kunyhó falán továbbá volt egy térkép nagyban, ami jól jött, mert a telefonos térkép alapján nem egészen olyannak képzeltem az útvonalat, mint amilyen volt, és esetleg rossz irányban indultunk volna el.
Így viszont megtaláltuk az ösvényt, ami mellett amolyan tanösvény jelleggel tájékoztató táblák is voltak kihelyezve, amik az ismeretterjesztésen túl a helyi folklórból eredő és az erdőhöz kötődő legendákat mesélnek el. Ezeket gondosan lefotóztuk, hogy majd otthon elolvassuk. Ideteszem, hátha valakit érdekel.
Nem is igazán csodálkoztunk, hogy a helyiek képzeletét megihlette a környék, mert volt egy rész, ami kifejezetten úgy nézett ki, mint a Jégvarázsból a trollok lakóhelye: vártuk, hogy mikor elevenednek meg a mohos kövek, de hiába. :-)
Aztán vége lett ennek a résznek, és elkezdődött az igazi móka, az ingóköves rész. Megállapítottam, hogy hasonlóak a pákozdiakhoz, de azért egy kissé több és nagyobb, az Oroszlán-sziklával és a Pandúr-kövekkel vetekedtek. Viszont ez nem gránit, mint azok, hanem valami érdekes kőzet, ami úgy néz ki, mintha betonba kavicsok lennének keverve.
Többféle sziklacsoport van, és itt is nevet adnak nekik. Van például a Három nagy asztal, a Három kis asztal, a Hüllők, meg mindenféle. Amiről azt hittük, hogy a Három nagy asztal, arról kiderült, hogy nem az, mert az odébb volt. Amikor azt megtaláltuk (jó, hogy ki volt írva a neve), akkor azt hittem, hogy akkor az előző volt a Három kis asztal, de kiderült, hogy nem, mert az is odébb volt. Szóval, hogy az első sziklaalakzat mi volt, az rejtély, mert ott nem láttuk a táblát, és utólag, amikor kiderült, hogy feliratozva vannak, már nem mentünk vissza megnézni. Ott nem bóklásztunk egyébként se sokat, mert volt ott egy nagyobb társaság, kutyával. A kutya annyira nem zavart.
A három nagy asztal nagy élmény volt, a legnagyobb szikla-alakzat, létrán lehet rá feljutni. Felmásztam egész magasra, de az már trükkös volt, mert csak oda csináltak létrafokot, ahol nem volt természetes hasadék a sziklában. Felfelé még nem volt gond, de lefelé igénybe kellett venni Nóra segítségét, hogy ugyan mondja már, hogy hová kellene lépni.
Továbbmentve találtunk még más méretes sziklákat is, többek között megtaláltunk a három kis asztalt, amik azért szintén nem olyan kicsik. Meg tettünk egy kitérőt a csúcsra. Nem annak tűnt. Ahogy körbe néztünk, mintha kifejezetten egy mélyedés lett volna, de lehet, hogy a sziklákat nem számolják hozzá.
Közben elértük a második kunyhót (Kützigbuech menedéke). Itt ebédeltünk, és utolért a kutyás társaság, ezúttal már két kutyával, amelyek mindenáron ki akarták szedni szegény Nóra kezéből a szendvicset. Ezt nem vette annyira jó néven. A turmixom szerencsére nem kellett nekik, de azért, ahogy kergették egymást, engem is majdnem lelöktek a padról, a gazdáik meg nem nagyon igyekeztek, hogy kordában tartsák a kutyákat.
Elindultunk tovább, és kiderült, hogy a sziklák még távolról se értek véget.
Volt kilátás is. Ezek itt több különböző pontról készültek, de nagyjából ugyanoda lehetett látni.
Lefelé a hegyről és megtaláltuk előbb a Losbrunnen-forrást is, és a harmadik kunyhót (Rötzel menedéke) is, ahol rá kellett térni a piros keresztre. Itt már nem időztünk sokat, mert le voltunk maradva az útitervhez képest, és még be akartunk ugrani hazafelé Kaysersbergbe. A túrának erre a részére jellemző, hogy annyi volt az útleírásban, hogy követjük a piros keresztet, hogy visszaérjünk a kiindulási pontra. Ettől függetlenül az erdő ezen része is szép volt.
Követtük a piros keresztet, de azért időnként elbizonytalanodtam, hogy jó irányba megyünk-e, mert a körtúrához volt még egy odavezető szakasz, és csak remélni mertem, hogy a piros kereszt tényleg az autóhoz visz, és nem a körtúra egyébként jellegtelen kezdőpontjára. Végül azonban megláttunk egy traktort, ami épp hatalmas farönköket tologatott odébb az úton, majd megfordulva igyekezett vissza az erdőbe, mögötte pedig ott volt a kocsi, és nagyon reméltem, hogy a traktor a nagy igyekezetben nem amortizálta le. De úgy tűnik, megúszta.
Itt gyorsan ettünk még egyet, és megcéloztuk Kaysersberget. Az a gyanúm, hogy nagyon ki kellene venni a GPS-ből a földutak használatát, mert először olyan útra akart vinni, amire nem mertem behajtani, mert nem voltam benne biztos, hogy nem valakinek a hátsó kertje, amikor pedig másik utat választottam, rávitt egy olyan földútra, hogy aggódtam, hogy az elején nem volt-e kinn egy "Behajtani tilos, kivéve erdészet" tábla. Volt egy-két része, ahova jobb lett volna terepjáró, mert majdnem akkora sziklák voltak rajta, mint amiket korábban láttunk. Autóztunk ezen a környéken vagy 10-15 percet, és végül eljutottunk az első kunyhóhoz. Ha tudtuk volna, hogy arra akar vinni, akkor mehettünk volna azon az úton, amin korábban gyalog mentünk, és odaértünk 10 perc alatt, de valahogy a GPS nem volt a helyzet magaslatán, mert egy hurkot rajzolt a térképre az indulásnál, és fogalmam nem volt, hogy miért akar megtetetni velünk egy kört, hogy visszajussunk ugyanoda, ahol vagyunk. Ezzel együtt se arrafelé navigált, amerre az 1. kunyhó volt a parkolóhelyünktől. Érthetetlen. Viszont onnan már elég hamar elértük az aszfalt utat, és némi autózás után megérkeztünk a már jól ismert parkolóba, Kaysersberben.
Ott felmentünk a várba - én a toronyba már nem másztam fel -, majd végignéztük a főutcát, de ezúttal már nem fotóztam, gondoltam, megvan minden két-három sorozatban. Nem töltöttünk itt túl sok időt, hanem elindultunk haza.
Kb. 7 órakor tettem ki Nórát a vasútállomásnál, aki onnan villamossal ment tovább, mert Kehlben lakik, én meg Németországba még nem nagyon tehetem be a kerekeimet (legalábbis nem vagyok benne biztos, hogy betehetem), viszont ezzel együtt is szerintem előbb volt otthon, mint én, mert valahogy Strasbourg autópálya-felhajtói mind úgy vannak kialakítva, hogy állandóan rátévedek az autópályára és még véletlenül se abba az irányba, amerre egyébként is mennék. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a GPS közli, hogy "Tartson jobbra a következő elágazásnál" és 4 felé megy az út, és sose sikerül eltalálni, hogy a 3 jobbrából vajon melyikre gondolt (volt pl. hogy a középsőre). Ha lenne időm a térképet nézegetni, akkor esetleg el lehetne találni, de mivel az egész csomópont olyan, hogy 625 felé kell figyelni egyszerre, arra már nem futja, hogy az ember részletesen elemezgesse a térképet, a vázlatos részre meg ilyenkor sose rajzolja fel a több sávot, hogy az ember melyikben közlekedjen, csak egy csecse jobbra nyilat tüntet fel, mintha az az egy lehetőség lenne. Kezdek ettől elég ideges lenni, de most legalább a lejutást sikerült megoldani. Volt már olyan, hogy véletlenül rámentem az autópályára, és amikor egy kijárattal arrébb sikerült lejönni, véletlenül rámentem újra, az ellenkező irányba, és a negyedórás hazautamból lett 40 perc, ráadásul egy olyan szakaszon, ahol rendszeresen közlekedem, csak akkor egy csomóponttal előbb lejöttem, mint általában.
De végül hazaértem, és ki tudtam pihenni a nap fáradalmait. Azért azt nem gondoltam, hogy egy bruttó 12 km-es erdei túra (+némi séta Kaysersbergben) olyan izomlázat csinál a combomban, hogy 3 napig alig bírok menni, de mégis. Másnap az EJTN-esek szerveztek ebédet a belvárosban, gondoltam, legalább rádolgozom egy kicsit az izomlázra, és elmúlik, de nem. Azt hiszem, többet kellene mozognom.
