A másik úticél, amit Nóra régóta emlegetett, Saverne volt, ahol még kora tavasszal felfedezett egy rózsakertet (Roseraie), és szerette volna látni, amikor nyílnak a virágok. Ezen a napon tehát megcéloztuk - újra - Saverne-t, és ezúttal Zsuzsa kolléganőnk is jött velünk.

Ezúttal nem én mentem a többiekért, hanem őket kértem meg, hogy jöjjenek el hozzám, és onnan induljunk. Ez azért érdekes, mert az előző napon, azon az útvonalon, ahol egyébként is szoktam közlekedni, találtam egy Roseraie-t Schiltigheimben. Már korábban is láttam, természetesen, hogy van ott egy park, és gondoltam is, hogy egyszer be kellene menni körülnézni, de mindig csak elsuhantam előtte biciklivel. Aznap viszont felfigyeltem a Roseraie elnevezésre, és bementem. Kiderült, hogy a park mögött van egy rózsakert, hasonlatos ahhoz, amit meg akartunk nézni Saverne-ben. Küldtem is róla néhány fotót Nórának, hogy lám, el se kell mennünk Saverne-ig.

Azért persze elmentünk, de mivel a rózsakert nem ígérkezett hosszú programnak, beillesztettünk néhány más programpontot is.

Először is felmentünk a várba (Le Haut-Barr), mivel azt a Nóra legutóbb nem látta, én meg eléggé esős időben. Mivel ott van egy egészen jó étterem, mindjárt meg is ebédeltünk. Ehhez előtte Zsuzsa foglalt nekünk asztalt, ami érdemes volt, mert elég nagy volt a látogatottság. Érdekesség, hogy nem lehet akármikor menni: két időpontot ajánlottak, a delet és a fél kettőt. Mi a delet választottuk, ehhez kellett igazítani az érkezést. Miután megebédeltünk, felfedeztük várat. Sikerült készítenem pár fotót napfényben, és ezzel aztán véget is ért a napsütés.

A várból átsétáltunk az optikai telegráf-állomáshoz, mert az első alkalommal nekem nagyon tetszett, és meg akartam mutatni Nórának is. Zsuzsát nem érdekelte különösebben, így csak ketten mentünk be, és ezúttal teljes tárlatvezetést élveztünk franciául. Megmutatták a magát a berendezést is, ahol megtudtuk, hogy a távcsövön látott jelet tükrözve kell továbbítani. Legutóbb úgy értettük, hogy a jelzés, amit le lehet olvasni a távcsövön keresztül, Strasbourgban van, valahol a katedrális mellett, de hiába kerestük, nem sikerült megtalálni. Most tehát - tesóm buzdítására - megérdeklődtük, hogy tényleg ott van-e valahol, vagy csak oda van festve a távcső elejére, amin a bácsi jót derült, és elmondta, hogy a jel Neugartheimben van van, kb. 15 km-re Saverne-től. 

A telegráf állomástól elmentünk még az Grand-Geroldseck várromhoz, de itt nem időztünk sokat. Mikor visszaértünk a telegráf-állomáshoz, épp bemutatóztak megint, és sikerült videóra vennem, amint állítják a jelzést, de sajnos ide videót nem tudok feltölteni.

Ez után leautóztunk a városba, és megnéztük a Roseraie-t. Volt némi nézeteltérés a pénztáros nénivel, mert valamiért nem akarta megérteni franciául, hogy három belépőt szeretnénk, és mindenáron angolul akart kommunikálni, de aztán a többieknek mégis sikerült franciául jegyet venni. Nem nyílt minden rózsa, de amik igen, azok elég szépek voltak. Tematikus volt a kert, volt például egy rész, ahol festőkről elnevezett rózsák voltak. Volt viszont névtelen rózsa is, ami ennyi, változatos fantázianevű rózsa mellett eléggé érdekesen hatott. Miért van az, hogy valaki kinemesít egy rózsa-fajtát, és nem nevezi el?

A rózsakertben valódi rózsavizet is lehetett volna venni, de kihagytam, pedig kacérkodtam a gondolattal. De aztán úgy döntöttem, hogy felesleges, mert úgyse fújkálom magam  ilyesmivel. Meg annyira nem is volt jó illata, hogy úgy érezzem, hogy mindenáron rá akarok szokni.

Ezután elindultunk, hogy besétálunk a belvárosba, de aztán hamar úgy döntöttünk, hogy inkább beautózunk, mert csúnyán beborult, és elkezdett csepegni az eső, nem ártott, ha kéznél van a négykerekű esernyő. Szerencsénk volt, mert - Zsuzsa sasszemének hála - találtunk parkolót közvetlenül a főutca mellett. Kiszálltunk, kicsit körülnéztünk, de például a palotát itt se lehetett normálisan fotózni, mert valami lovas rendezvény volt előtte, és fel voltak állítva a kordonok. Aztán menekülni kellett, mert  elég rendesen elkezdett esni, és nem készültünk esernyővel. Mire viszont visszaértünk volna az autóhoz, mégis elállt, így egy kicsit még megnéztük a főutcát is. 

A következő állomásunk a a St. Vit sziklakápolna volt. Itt szintén voltunk tavaly nyáron a nővéremmel, és nekem akkor nagyon tetszett. Rávettem a többieket, hogy oda még ugorjunk el, mert meg szeretném mutatni nekik (nem volt annyira nehéz, mert Nóra is kinézte már előtte a térképről), és ezzel aztán még Zsuzsát is sikerült lenyűgözni, pedig az nagy szó. A sziklakápolna is aranyos, de ami az igazi látvány, az a felette lévő sziklakert. Zsuzsa elcsodálkozott, hogy mióta él a környéken, Saverne-ben is volt már nem egyszer, de még eddig nem is hallott a helyről.

Innen viszont már tényleg hazafelé vettük az irányt, és úgy éreztük, hogy kihoztuk a napból, amit lehetett, de kiderült, hogy tévedtünk. Úgy döntöttem ugyanis, hogy hazafelé kihagyjuk a fizetőkaput (mivel nem sietünk sehová), és egy másik útvonalon indultunk el, mint amin jöttünk. A táj önmagában is kellemes lett volna, de Nóra egyszer csak felkiáltott, hogy "Ott a jelzés!", és ahogy odanéztem, láttam, hogy igaza van: a mellettünk lévő domb tetején ott volt a jelzés, amit a telegráf-állomásról lehet látni. Megpróbáltunk felmenni hozzá, de mindenütt zsákutcákba boltottunk, így aztán végül feladtam. De azért sikerült lefotózni.

Ez a kirándulás tehát megint jól sikerült, maradandó élmény volt, kár lett volna kihagyni.