A május elsejei hétvégét Montpellier-ben töltöttem, hogy ne érezzem magamat annyira egyedül e jeles évfordulón. Végül nem is voltam egyedül, mert az utolsó pillanatban csatlakozott Zsuzsa kolléganőm, így ketten fedeztük fel a várost.

A kiruccanás egy roppant kellemetlen hajnali felkeléssel indult, mivel a Volotea az eredetileg 8:30-ra kiírt odautamat átpakolta 7:00-ra. Ugyan a strasbourgi repülőtér kicsi, így elég egy órával korábban kimenni, na de az is kb. 5 órás kelést jelentett. De legalább nem törölték, és ennyivel is hosszabb volt az idő, amit ott tudtunk tölteni. Ezzel együtt se szeretem, amikor leszerződünk valamire, és a másik fél azt egyoldalúan felrúgja.

Ennek volt a folytatása, hogy amikor leszálltunk Montpellier-ben, kaptam egy e-mailt a Voloteától, hogy viszont a korzikai odafelé járatomat törölték. Mehetek 3 nappal később - ami konkrétan 1 éjszakát jelentett volna - vagy 3 nappal előbb, ami viszont plusz három nap szabadnapot emésztett volna fel. Amúgy hazahozni örömmel hazahoznak az eredeti időpontban. Volt teljes két napom, hogy eldöntsem, hogy lemondom-e az egészet, vagy mit csinálok, mert utána már nem kaptam volna vissza a pénzemet a szállástól. Mindezt egy hétvégi kiruccanás kellős közepén, amikor kizárólag mobiltelefonom volt, bár az legalább okos.

Az első megrázkódtatás után megcéloztuk a repülőtéri transzfer-buszt, és sikerült is elsők között felszállni az aznapi első járatra. Úgy tűnt, hogy sose fogunk elindulni, mert mindenkinek a sofőrtől kellett jegyet venni, aki ráadásul azt még kétszer átnyomta érvényesítő gépen (ki tudja miért), voltunk jó sokan. Szerencsére kiderült, hogy van egy nagyobb csoport, akik együtt vették meg a jegyüket, amivel nyertünk elég sok időt.

A városba beérve körülnéztünk a buszmegálló környékén, hátha tudunk Zsuzsának kávét szerezni, hangulatjavítónak, de gyakorlatilag még minden zárva volt. Ez után megcéloztuk a szállodát, hogy megszabaduljunk a csomagjainktól, de volt némi félreértés, mert a recepciós azt gondolta, hogy idő előtt be akarunk csekkolni, aztán leállt telefonálni, így mondani se tudtuk, hogy csak a csomagjainkat hadd hagyjuk már ott. Végül azért csak előkerült valaki más, aki hajlandó volt betenni a csomagunkat a csomagmegőrzőbe, így indulhattunk városnézőbe.

A város főterén aztán beültünk egy bisztróba, ahol Zsuzsa végre megkapta a kávéját, és úgy francia módra meg is reggelizett, én meg ittam egy almalevet, mivel én ettem szendvicset útközben.

Aztán elindultunk felfedezni a belvárost. Nagyon hangulatos mediterrán belvárosa van Montpellier-nek, zegzugos, szűk utcákkal, ha lennének benne csatornák, pont olyan lenne, mint Velence. Amellett pedig nagyon sok bennük a különböző butik és vendéglátópari egység. A butikokban mindenfélét lehet kapni, nézelődtünk is, nekem mégis leginkább a képeslapbolt tetszett. Ha nem volt benne 1000 féle képeslap, akkor egy se, ezen kívül pedig más csecsbecséket is árult. A kultúra jegyében megnéztük az operaházat a főtéren kívülről, aztán néhány templomot, aztán kilátogattunk a botanikus kertbe, majd megnéztük a Vízikastélyt a hozzá tartozó parkkal. Itt volt egy római stílusú vízvezeték, amin szerettem volna sétálni, de nem lehetett. Utána visszamentünk a városba, ebédeltünk egy étteremben, amit már előtte kinéztünk, és sikerült újra megtalálni, majd folytattuk a bóklászást. Bóklászás közben próbáltunk találni egy cukrászdát, ami beülős, és vasárnap is nyitva van - az ünnep fényét emelendő -, de nem sikerült. A legjobb ajánlatunk egy belvárosi puccos cukrászdának a külvárosban működő szervezeti egysége volt, ami állítólag egy szórakozóhelyen működik.

Az egész napos séta után elég fáradtan tértünk vissza a szállodába, ahol ezúttal gond nélkül sikerült bejelentkezni, és a szobánk is elég kellemesnek bizonyult. Este még elintéztem a korzikai út lemondását - biztos, ami biztos, mielőtt levonják a szállás árát a bankkártyámról -, meg megcsináltam a napi betevő Duolingo adagot, míg Zsuzsa sorozatot nézett, aztán nyugovóra tértünk.

Másnap reggel elváltak útjaink, mert egyrészt nekem volt reggelim a szállodában, Zsuzsa viszont inkább a boltot választotta. Mondjuk jobban is járt, mert ugyan a reggeli jó volt, de elég drága, a szobánk meg fel volt szerelve konyhával, így ott is nyugodtan lehetett reggelizni. Másrészt reggeli után Zsuzsa visszament a belvárosba még egy kicsit shoppingolni, én meg elindultam a Planet Ocean nevű akvárium felé. Nem volt messze (kb. fél óra), ezért úgy döntöttem, hogy sétálok, és még tettem egy-két kitérőt útközben, hogy fényképezni tudjak. Ekkor még korán reggel volt, úgyhogy - a fagyos Strasbourgból érkezve - meglepődtem, hogy a pulóvert is le kellett venni, hogy ne folyjon rólam a víz, és kezdtem sajnálni, hogy hosszú nadrágban indultam el.

Az akvárium nagyon jó. Vannak benne kisebb akváriumok, amik szintén szép és érdekes halakkal és más vízi élőlényekkel vannak megpakolva, ezen felül pedig van egy hatalmas központi akváriuma, amire több szintről is rá lehet látni, és akkora, hogy cápák, meg hatalmas lepényhalak is vidáman elélnek benne. Ennek van egy oldala, ahol le is lehet telepedni egy nézőtéren, és figyelni az állatokat. Gondolom, hogy itt szoktak előadásokat is tartani, de akkor épp nem volt. Volt viszont más attrakció.

Például volt egy hajószimulátor. Olyan volt, mint mondjuk egy nagy halászhajó hídja, amiről előrefelé tekintettünk ki az ablakon. Kezdetben a hajó a sima vízen úszott a napfényben, de aztán kitört a vihar, jöttek a hullámok, az eső és még a villámok is. Az ablaktörlők is alig bírták a rájuk zúdul vizet, miközben alattunk imbolygott a hajó. Na, azért nem túlságosan, gondolom, nem szeretnek takarítani az érzékenyebb gyomrú látogatók után.

Aztán van az akváriiumnak egy saját sellője. Vele először a parton lehetett fényképezkedni - jó hosszú sor állt -, de aztán alámerült a központi medencében, ott úszkált, és tartott egy rövid előadást arról, hogy miért kell védeni az óceánokat.

Szintén érdekessége a helynek, hogy nem kizárólag a tengereknek van szentelve, hanem van például egy elég nagy része az űrkutatásról. Itt volt például egy "mozi", ahol a Földet lehetett csodálni a nemzetközi űrállomás egyik ablakán keresztül, miközben az ember hallgatta a Föld és az űrállomás közötti rádióforgalmat. A franciák még lehet, hogy értették is, hogy miről megy a csevely.  Aztán volt rész, ahol a Holdon lehetett sétálni űrruhában. Volt továbbá egy terem, ahol űrkutással kapcsolatos kérdésekre lehetett válaszolgatni egy számítógépes kvíz keretében - franciául. Ennek mind a három szintjét végigcsináltam. A kezdő szintet hibátlanul sikerült teljesíteni, a haladón egy hibával jutottam túl, az expert-en pedig három hibát vétettem, de leginkább arra voltam büszke, hogy megértettem az összes kérdést. Mondjuk, ha egy kicsit gondolkodtam is volna, akkor az expert is lehetett volna két hibás.

A látogatás végén még egy kicsit elnézelődtem a szuvenír-shopban, aztán felhívtam Zsuzsát, hogy végeztem, mert úgy beszéltük meg, hogy utána csatlakozik hozzám, és együtt megnézzük a Flaugergues kastélyt. Amíg Zsuzsára vártam, felfedeztem a helyi bevásárlóközpontot - és vettem egy remek kirándulós plédet zsebméretben -, meg ebédeltem. Kicsit még Zsuzsával is körülnéztünk itt, de aztán megcéloztuk a kastélyt.

Nem a legkönnyebben megközelíthető hely, ráadásul amikor odaértünk, kiderült, hogy otthon van a tulaj, így magába a kastélyba be se lehet menni, csak a kertet lehet látogatni. Zsuzsa nem akarta kifizetni a belépőt a park miatt, így ő kint maradt, és bort kóstolt (borászattal foglalkozik a tulaj), én meg bementem egy kicsit sétálni. A kert olyan angolpark jelleggel volt kialkítva, cak olyan egzotikus növények voltak benne, mint például eukaliptusz. Azt hiszem, már csak emiatt is megérte bemenni, mert Ausztráliába úgyse valószínű, hogy eljutok valaha.

Innen megint visszamentünk a belvárosba, és palacsintáztunk egyet a főtéren, aztán pedig beültünk a moziba megnézni a Downton Abbey-t. Érdekes élmény volt, mert eredeti nyelven néztük francia felirattal és időnként azon kaptam magamat, hogy a feliratot olvasom, hogy jobban értsem, mit mondanak.

Mozi után még sétáltunk egyet az éjszakai belvárosban, beültünk egy borozóba is, de aztán nem maradtunk túl sokáig, hanem megint elindultunk haza, hiszen mind a ketten elég fáradtak voltunk.

A vasárnapi nap a tengerpartnak volt szentelve. Úgy terveztük, hogy szépen felülünk a villamosra, ami gyakorlatilag ott ment el a szállodánk mellett, és majd az szépen levisz mindket a partra, csakhogy május 1-jén nincs tömegközlekedés Franciaországban. A franciák, úgy látszik, borzasztó komolyan veszik a munka ünnepét. Maradt tehát a B-terv, a helyi bubi. A probléma az volt, hogy a villamosmegálló melletti bubi-állomáson egyetlen bicikli volt, nyilván,  mert mások is belefutottak a problémába. Elvittük magunkkal azt az egyet, attól tartva, hogy máshol is hasonló a helyzet, és megcéloztuk a következő állomást a part felé. Ez a városházánál volt, ahol szerencsére sokkal nagyobb volt a választék, ami jól is jött, mert az eredeti bubinkról kiderült, hogy nem véletlenül árválkodott az állomáson: gyakorlatilag nem lehetett tekerni. Itt - szintén szerencsére - belefutottunk egy nagyon kedves és segítőkész fiatalemberbe, aki elmondta, hogy egy regisztrációval több biciklit is lehet bérelni, meg hogy hogyan lehet lekötni a biciklit, ha nem állomáson tesszük le, meg megosztott olyan trükköket, hogy képernyőmentéssel el kell menteni a kódot, és akkor nincs gond, ha cserélni kell a biciklit, de nincs net. Ez szintén jól jött, mert a kiválaszott két bicikliből is az egyikről kiderült, hogy szalajt a pedálja, tehát a következő állomáson azt is le kellett cserélni. Megmutatta az utat is a tengerpartra: lényegében csak a folyót kellett követni, így nem tévedhettünk el. Útközben megtaláltuk a szórakozóhelyet (Marchez du Lez) is, ahol a cukrászdának kellett lennie, és megállapodtunk, hogy visszafelé megállunk.

Ezen a napon már felvettem a halásznadrágomat, készülve a nyári melegre, de bezzeg a kalapomat otthon felejtettem. Még szerencse, hogy Zsuzsa még első nap beruházott magának egyre, így neki volt kettő, és abból egyet kölcsönadott nekem. Reggel alaposan bekentem magam naptejjel is, épp csak az nem jutott eszembe, hogy a lábszáramat is bekenjem, mivel az soha nem szokott leégni. Úgy látszik, hogy kivétel a biciklizés, mert az egyetlen alkalom, amikor korábban leégett, egy májusi Velencei-tó kerülő túra volt, ez a tengerparti kiruccanás volt a második, de most olyan szinten sikerült leégni, hogy vagy egy hétig kenegettem napozás utáni krémmel - tesóm látogatásából maradt -, és még így 3 héttel később is hámlik. Bezzeg színe nem maradt.

Leérve a tengerpartra, letettük a bicikliket a rendőrség előtt, aztán először is végignéztük a helyi iparcikk piacot - pont olyan, mint otthon -, aztán beültünk egy halárus teraszára halat enni. Kettő az egyben: az ember elviheti nyersen, vagy ha szeretné, meg is sütik neki rögtön. Elég nagy volt a választék. Mi még jókor mentünk, mert rögtön lett asztalunk, de utánunk a többieknek már sorba kellett állni. Őszintén, ezt nem nagyon értem a franciákban: képesek órákat sorba állni egy bizonyos étterem előtt, ahelyet, hogy választanának az ezer másikból, ahol nincsen sor. Ráadásul válogatnak. Úgy lehetett előbb sorra kerülni, hogy az ember elfogadja a napos asztalt. Itt rengetegen inkább vártak még plusz egy negyed órát, hogy egy árnyékos(abb) asztalt kapjanak, és közben vártak a napon, ahelyett, hogy leültek volna enni ugyanaz alá a nap alá. Érthetetlen.

A tengerparton már javában ment a szezon, itt is nyitva volt az összes butik, többek között fürdőruhát is árultak töménytelen mennyiségben, háhta valakinek mégis kedve támadna megmártózni a 16 fokos Földközi-tengerben, habár eredetileg nem készült fürőruhával. Nálam volt fürdőruha, minden eshetőségre, de kánikula ide, kánikula oda, azért odáig nem merészkedtem volna, hogy megfürödjek a tengerben. Örülök, hogy végre sikerült kilábalni a folyamatos megfázásomból.

Viszont a szélébe beletapicskoltam, és az annyira nem is volt hideg. Amíg én élveztem a hűsítő lábfürdőt, Zsuzsa leheveredett a délutáni sziesztájára, egyúttal felavatva az előző nap vásárolt plédemet. Nagyon praktikus: van négy zsebe, amit meg lehet tölteni például homokkal, így nem viszi el a szél. Egy kicsit körbenéztem a környéken, fotóztam, aztán visszamentem Zsuzsához, és együtt felfedeztük ezt a csodát:

Ez visz át a folyó egyik oldaláról a másikra híd helyett. Nagyon poén. De nem maradtunk odaát, hanem visszajöttünk, és vettünk egy fagylaltot - ha már nyár van - aztán elindultunk, hogy egy kicsit felfedezzük a tengerpart távolabbi részeit. Ez az én kívánságom volt. Szerettem volna eljutni a part távolabbi részeire, ahol kevesebb az ember, az épület, meg a hullámtörő gát.  A tervem az volt, hogy szépen elbiciklizünk odáig, de Zsuzsa inkább a homokban gyaloglást választotta, így nagyjából félúton letettük a bicikliket, és gyalog mentünk tovább. Ennek az lett a következménye, hogy szedtem néhány kagylót. Zsuzsa próbálta megakadályozni, mivel korábban mondtam neki, hogy akadályozza meg, ha ilyesmit csinálnék (a súlykorlát miatt a repülőn), de leszereltem azzal, hogy az a kavicsokra vonatkozott, ezek meg kagylók. Igyekeztem azért visszafogni magamat, de így is elég tetemes gyűjteménnyel távoztam. 

Végül elsétáltunk a kikötő-medencéig, amit eredetileg is megcéloztam, és útközben láttunk olyan érdekességeket, mint kite-szörfösök (elég nagy szél volt). Arra jutottam, hogy lehet, hogy ezt kellene megtanulni a rendes szörf helyett, mert ezzel nincs olyan probléma, hogy ki kell emelni a vitorlát a vízből. Igaz, hogy utána viszont kissé nehezebb a vitorla irányítása, ráadásul megvan a veszélye, hogy felkapja az embert a kite. Majd még meggondolom. 

A visszafelé gyaloglás a homokon már elég nehéz volt, de végül elértük a bicikliket, és onnan - legalábbis számomra - könnyebb lett a hazafelé út. Elég sokat kellett tekerni hazáig, de útközben megálltunk az említett szórakozóhelyen. Egy kissé korán érkeztünk, mert még alig volt nyitva valami, de találtunk egy elég jó pizzást, így megvolt a vacsora, és utána megvettem a születésnapi sütit. Nem egészen úgy alakult, mint terveztem, mert én igazából egy elegáns cukrászdába szerettem volna menni, itt meg a teraszon, fából tákolt asztaloknál lehetett a sütit elfogyasztani, de ha egyszer arrafelé annak is örülni kell, ha az ember egyáltalán talál nyitva tartó cukrászdát vasárnap, akkor ezzel kellett beérni. Amúgy a süti nagyon finom volt, csak még jó lett volna egy gyertya a tetejére.

Itt sem időztünk feleslegesen, hanem elindultunk vissza a szállodába. A városházánál lebeszéltem Zsuzsát, hogy otthagyjuk a bicikliket, mondván, hogy a villamosmegálló közelebb van, ami azt eredményezte, hogy mehettem még egy extra kört, mert a bubi állomáson, amiben reggel az egyetlen használhatatlan bubi árválkodott, most csupán egyetlen üres hely volt. Zsuzsa oda leparkolt, én meg elmentem a legközelebbi bubi-állomásra, és szerencsém volt, mert ott találtam még üres helyet. És ami a legszebb az egészben: 9 euróból megúsztuk két kerékpár bérletét egy teljes napra. Azt hiszem, hogy ennél kedvezményesebb lehetőséget keresve se találhattunk volna sehol.

Másnap aztán megint kelhettünk hajnalban,  hogy elérjük a Strasbourg felé tartó repülőt, bár itt azért még belefért az utolsó napi - rapid - reggeli a szállodában. Ezúttal is az első transzfer-busszal mentünk, csak most kifelé, és simán elértük a repülőt, sőt még ácsorogtattak is egy csomót, mielőtt beszállhattunk volna. Ezt a délelőttött is kivettem szabinak, de az volt a terv, hogy a francia-órára már becsatlakozom negyed tizenkettőkör, de végül csak valamikor dél körül értem haza. Azért jó ez a rugalmas rendszer, hogy lehet fél napokra szabadságra menni, mert így könnyebb spórolni a szabin az ilyen hétvégi kirándulásoknál.

Hazaérve aztán befejeztem a programátalakítást Volotea-módra: Korzika helyett Deauville-ba megyek majd pünkösdkor, de oda vonattal. Remélem, az SNCF nem mondja le az utat. Ezen felül pedig lefoglaltam még egy másik utazást Nantes-ba, azt viszont a Voloteával. Eddig nem törölték a járatomat, de még van addig két nap. Meglátjuk. Mivel időközben a Wizzair is átpakolta a júliusi hazafelé járatomat, kezdem érteni, hogy Zsuzsa miért nem hajlandó beszélni arról, hogy hová utazik, míg le nem szállt a repülővel. :-) Úgy tűnik, hogy a légi-utasszállításnál az ember valójában arra szerződik, hogy a légitársaság majd egyszer valamikor talán elviszi őt valahová. Ideje lenne, ha az európai fogyasztóvédelem tenné a dolgát ezen a téren.