Ezen a hétvégén kánikula volt Strasbourgban, így sikerült rávennem Nóra kolléganőmet és az egyik barátnőjét, aki pont ezt a hétvégét választotta a látogatásra, hogy ruccanjunk át Németországba, a Rulantica élményfürdőbe. Nem állítom, hogy az események kronológiai sorrendje hibátlan, de talán a lényeg benne van.
Ezt már egy ideje nézegetem, mert ez az Európa Park leányvállalata, ahol egyszer már voltam, és ahová szeretnék visszamenni, de még eddig nem volt rá érkezésem, vagy még inkább: vagy nem volt jó az idő, vagy nem volt senki, akit rá bírtam volna venni, hogy hullámvasutazzon. Viszont akárhányszor felmegyek az Európa Park honlapjára, mindig szembe jön a Rulantica, és most megnéztem alaposabban, és kiderült róla, hogy vannak csúszdáik. Valahogy a címoldalon ezt nem reklámozzák, mindig csak a barlangfürdő jellegű medencéjüket láttam eddig, ami annyira nem mozgatott. A csúszdák viszont azonnal megragadták a fantáziámat, épp csak az a baj, hogy valahogy az itteni társaságom a legkisebb mértékben sem adrenalin-függő. Egy-két ember akadt csak, akit érdekelt volna, de nekik nem volt jó az adott hévége. Viszont Nóra rendes volt, mert bár ő sem kifejezetten rajong az ilyesmiért, vállalta, hogy ha senki mást nem tudok bepalizni, eljön velem, de azért ehhez kellett, hogy a barátnője is rábólintson a tervre, amihez meg kellett a kánikula.
A jegyeket online vettük meg, és már majdnem azt hittük, hogy lemaradtunk a lehetőségről, mert azt írta a honlap, hogy nincs elérhető jegy. Aztán kiderült, hogy van, de csak a drágábbik fajtából. Az a gyamúm, hogy a németek jobban értenek az üzlethez, mint a franciák, és kiszagolták, hogy aznap a hőség miatt mindenki oda fog vágyni hozzájuk, és mindegy lesz nekik, hogy 42 vagy 52 euróért. Annyira nem volt mindegy, mert a 42 is sok, de végül bevállaltuk. Ez után még külön fizettettek velünk egy eurót a szekrényért. Na, ez már tényleg a pofátlanság határát súrolta - a túloldalról. De nagyon akartam menni, tehát az az egy euró már tényleg nem számított.
A hely 9 órakor nyit, mi kb. fél tízkor értünk oda, és hosszú tömött sorok kígyóztak a bejáratnál, amit végig kellett állni az online vett jeggyel is, mert meg kellett szereznünk a karórát, amivel be lehet menni, meg amivel mindent fizetni kell odabent. A pénztáros - aki három nyelven beszélt tökéletesen: német, angol, francia - megkérdezte, hogy voltunk-e már, és amikor mondtuk, hogy nem, elővett egy térképet, és elkezdte magyarázni, hogy mi hol van, hogy jutunk el az öltözőktől a medencékhez, meg a Hyggedal nevű részleghez, amiért kiperkáltuk a plusz 10 eurót, hogy tudjunk egyáltalán jegyet venni. A magyarázat elég hosszúra sikeredett, mert elég bonyolult a komplexum, időbe telt, mire mindent megértettünk. Egy mögöttünk álló pasi fel is kapta a vizet, hogy minek magyaráz nekünk a csaj ennyit, de ő rendes volt, jól leoltotta a fickót, hogy talán azért, mert sosem voltunk még ott, és utána szép nyugodtan folytatta a magyarázatot. A teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezt igazából Nóráéknak magyarázta, mivel nekem külön volt a jegyem, és én csak utánuk kerültem sorra. A pénztáros csajszi tudta, hogy együtt vagyunk, ennek ellenére megkérdezte, hogy nekem is elmagyarázza-e a térképet, ugyanis Nóráéknak franciául magyarázott, velem viszont angolul volt kénytelen beszélni, így gyanította, hogy esetleg nem értettem, amit elmondott. Nagyot nem is tévedett. Az előzőek fényében kedvem lett volna megkérni, hogy legyen szíves, tegye meg, de inkább mosolyogtam, és köszönettel visszautasítottam a nagylelkű ajánlatot, azzal, hogy majd elmondatom a lényeget a többiekkel.
Odabent kiderült, hogy a magyarázat tényleg szükséges volt, ugyanis a hely olyan, mint egy labirintus, vagy úgy is mondhatnánk, hogy olyan, mint az IKEA: csak meghatározott útvonalon lehet végigjárni, bár itt-ott vannak átvágások (a Majom-sziklához vagy Carson sírjához, kinek hogy tetszik). Ez különösen akkor volt kellemetlen, amikor ebédnél fel akartam ugrani az öltözőszekrényhez, és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nincs egy közönséges lépcsőház az étteremtől a fejünk felett lévő szekrényekig, hanem tényleg körbe kell járni az egészet. Kb negyed óra bolyongás után frusztráltan visszaértem Nóráékhoz, és megkérdeztem őket, akik azt hitték, hogy már végeztem, és megerősítették, hogy korábban ők se találtak rövidebb utat, így aztán kénytelen voltam menni a hosszabbon. Ekkor gondolkodtam el, hogy vajon tűz esetén hogyan ürítik ki az épületet. Remélem, hogy olyankor használhatók a "Nur für Arbeiter" feliratú ajtók.
Először kimentünk a szabadtéri részbe, ahol találtunk egy medencés koktélbárt, és megegyeztünk, hogy ide majd még visszanézünk. Ezután kerestünk helyet a törölközőknek egy-egy nyugágyon - elég messzire kellett menni érte -, és aztán ott is hagytuk őket egész napra.
Csobbantunk egyet az egyik külső medencében, de aztán visszamentünk az épületbe ott is körülnézni. A többiek ekkor mentek vissza az öltözőkhöz, én viszont megláttam a hullámmedencét, és úgy döntöttem, hogy megvárom őket ott. Mondjuk mire odaértem - mert ugye meg kellett kerülni a fél épületet - épp leálllították, úgyhogy addig nézegettem azokat, akik a vizes akadálypályán próbálgatták az ügyességüket, de aztán hamar elindították újra. Nem sokkal később megjöttek a többiek is. A hullámmedence után feltérképeztük a környéket, bementünk a benti masszázs+koktélbár medencébe, aztán mentünk egy kört a barlangban. Azt hiszem, talán ez volt a legnépszerűbb attrakció.
Rávettem Nórát, hogy jöjjön fel velem egy benti csúszdára, amin kettesével lehetett csúszni. Nem volt a legjobb választás, mert annak, aki nem igazán rajong az ilyesmiért, elég ijesztő lehetett, pedig amúgy az egy lájtosabbnak számító csúszda. De csak a nevek voltak kiírva, és nem nagyon lehetett tudni, hogy melyik név mit takar. Ha nálunk lett volna a térkép, akkor persze igen, de akkor nem volt.
Szóval innentől inkább egyedül csúszdáztam, a többiek meg olyan kevésbé kalandos élményeket választottak, mint a Hyggedal, amiről kiderült, hogy eléggé megéri a 10 eurót, mert lényegében az a relaxációs részlege az intézménynek. Sokkal kisebb a páratartalom, mint az épület többi részében, így kellemesebb a klíma. Vannak nyugágyak - amiket ráadásul nem lehet foglalni, úgyhogy mindig van szabad -, ahonnan rá lehet látni a komplexumra. Van szauna, vagy napozóterasz, meg büfé, meg egy hütte-szerű szoba elektromos kandallóval, ahol volt ingyen alma (oké, 10 eurós). Megjegyeztem a lányoknak, hogy tök jó, hogy a technikai fejlődés elérte azt a szintet, hogy elektromosan tudunk tüzet imitálni, de egyébként tényleg hangulatos volt a hely.
Én a bolyongásom közepette szereztem magamnak egy térképet, és azt aztán igyekeztem magamnál is tartani, hogy ki tudjam tanulmányozni a csúszdákat. Szépen módszeresen felderítettem a legtöbbet. Érdekes, hogy a besorolás (kék-piros-fekete), nem igazán tükrözte az adrenalin-mennyiséget, mert a már említett csúszda mellett volt egy fekete, ami igazából egy szimpla csúszda volt azzal a csavarral, hogy kb. egy méterrel a víz felszín felett végződött, és onnan csobbant az ember egy viszonylag mély medencében. Itt feltétel volt az úszni tudás, de egyébként abszolút veszélytelen volt.
Kipróbáltam a másik nagy csúszdát a mellett, amin Nórával lecsúsztunk, és meg kellett állapítanom, hogy az volt a a lájtosabb, amit vele próbáltunk, pedig azt hittem addig, hogy talán rosszul választottunk. Ebben ugyanis volt egy örvény. Nem volt ez se vészes, de egy elég meredek szakasz vitt be az örvénybe, és még én is aggódtam egy kicsit, hogy fel fogok borulni, de mikor ezt sikerült megúszni, onnan már gyerekjáték volt az egész.
Kipróbáltam még egy nagy csúszdát, amire kellett vinni beülőt. Itt sikerült pofátlanul megelőznöm jópár embert, mert azt hittem, hogy az üres lépcső csak azért üres, mert nincs rá érdeklődést, de kiderült, hogy nem: egyszerűen le volt zárva, mert ugyanoda vitt, mint a másik. Ez megtévesztő volt, mert az előző csúszdáknál a lépcső két oldala két külön csúszdára vitt fel, és ott is volt, hogy az egyikben sokkal rövidebb volt a sor. Így viszont spóroltam egy csomó időt. Lehet, hogy Nórát erre kellett volna felvinni, mert ebben tényleg nem volt semmi ijesztő.
Kipróbáltam még néhány hagyományos óriáscsúszdát, meg a Vadvíz nevű sodrófolyosót, amire utóbb a többieket is rávettem. Meg Nórával mentünk még két kört a barlangban.
Közben kipróbáltuk a koktélbárt is odakint. Elég jó alkoholmentes koktéljaik is voltak - azoknak, akik vezetnek, meg egyébként se szeretik az alkoholt -, csak iszonyú sokat kellett rá várni. Azért érdekes élmény volt kipróbálni a medencében koktélozást.
Amikor lejjebb ment a nap, és már nem féltem annyira, hogy leégek, Nórával kimentünk a kinti csúszda szigethez. Ő leült a medence partján hűsölni, én meg megtámadtam a csúszdákat a legkisebbtől a legnagyobbig. Kiderült, hogy ha az ember hideg vízre vágyik, akkor ide kell jönni, ez volt ugyanis a leghidegebb vízű attrakció. Az összes többi medencét egy kicsit túl melegnek is találtuk az aktuális hőmérséklethez képest, ez viszont hideg volt, mint a csapvíz. Ez alapvetően gyerekeknek szánt, de felnőttek által is használható attrakció, aminek a lényege a csúszdákon kívül, hogy mindenhonnan folyik az ember nyakába a víz, és ha ez még nem lenne elég, időnként váratlanul nyakon öntik egy vödörrel, illetve vannak vízágyúk, amikkel egymást lehet lövöldözni. Szóval itt nem kell félni, hogy az ember megszárad sorban állás közben. A legnagyobb attrakció viszont a dézsa, ami pár percenként nyakon önti az alatta tartózkodókat egy-két hektoliter vizzel. Jó móka. :-)
Ez után még sikerült rádumálnom, hogy jöjjön fel velem arra a csúszdára, aminek négyszemélyes beülője volt, és aggódtam, hogy egyedül nem engednének fel. Utóbb kiderült, hogy az is lehetséges, csak csatlakozni kell másokhoz. Azért az nem az igazi. Nóra szegény itt is megjárta, mert menetiránnyal szembe ült be a csónakba, de a srác, aki indította a csúszást, megpörgette a csónakot (kerek volt), úgyhogy Nóra került menetiránynak háttal. Ez valószínűleg nem javította az élményt, pedig egyébként ez a csúszda se volt gáz. Ezzel együtt Nórát egy hősnek tekintem, és hálás vagyok, amiért feljött velem.
Amire én se mentem volna fel, az az ezzel szomszédos csúszda volt, ami szintén négyszemélyes csónakkal működött, csak az négyszögletes volt. A csúszdáról mindent elmond, hogy szinte kizárólag kamasz fiúk, esetleg vagányabb fiatal férfiak álltak hozzá sorba, meg néhány vagy nagyon vagány vagy nagyon szerelmes lány. A csúszda ugyanis olyan volt, hogy a csónak - kellő lendületet kapván - felcsúszott egy gyakorlatilag függőleges falra, és aztán onnan vissza. Ezt kívülről lehetett látni. A szög is elég ijesztő volt, de főleg a gondolat, hogy esetleg felborul a csónak, és aztán az ember úgy bucskázik lefelé. Szóval azért nekem is megvannak a határaim.
Mire a csúszdázásból visszamentünk kintre, megváltozott odakint a zenei aláfestés. Napközben Disney-stílusban nyomták, este viszont tuc-tuc volt műsoron, ezért úgy döntöttünk, hogy ideje menni.
Ez a nap számomra felért egy edzéssel, este az Egészség alkalmazás meg is dícsért, hogy jól teljesítettem: megtettem több, mint 18.000 lépést. Ide is szeretnék majd még azért visszamenni, lehetőleg egy olyan napon, amikor rossz idő van - hátha akkor kevesebben állnak sorba a csúszdáknál -, és olyan társasággal, aki hozzám hasonlóan lelkesedik vízicsúszdékért, csak hogy úgy érezzem, hogy a többiek is élvezik a programot. :-)
