Nagypénteken úgy döntöttem, hogy ha már munkaszüneti nap van, és szépen süt a nap, ideje megejteni az első idei kerékpártúrát.

Még egyik nap hazafelé a munkából megállapítottam, hogy van egy kerékpárútja Strasbourgnak, amin még nem jártam. Ez a képen a narancssárgával jelölt vonal. Gondoltam, hogy valamelyik nap elnézek arra, csak hogy lássam, milyen, és a nagypéntek délután pont alkalmasnak tűnt erre.

Elindultam a szokásos útvonalamon, és követtem az 1-es számú körutat, míg el nem értem a lefényképezett táblát, ami pont ugyanolyan, mint amin kinéztem az útvonalat hazafelé, és nagyon vártam már, hogy ráakadjak egy ilyenre, hogy ellenőrizni tudjam, hogy tényleg az F jelű út kell-e nekem, amire emlékeztem, és hol van a leágazása pontosan. Azt hittem gyakrabban vannak ezek a táblák, de mint a mellékelt ábra mutatja, az első tábla, amit találtam, majdnem pont a leágazásnál volt már. 

Elég kacskaringós volt a leágazás, ráadásul belefutottam a helyi muszlim közösség jópár tagjába, akik épp a mecsetből tartottak hazafelé, de végül sikerült eljutnom a kerékpárutamra anélkül, hogy elütöttem volna bárkit. Innentől már könnyű volt, mert csak követni kellett az utat. Elég hamar kiderült, hogy nem véletlenül olyan egyenes ez a kerékpárút a térképen, ugyanis ennak a csatornának a partján vezet végig:

Ezt a csatornát is kinéztem már párszor autóból - mivel mellette fut az autópálya is egy darabon -, hogy jó lenne közelebbről is megnézni, így most egyszerre két tervet is sikerült kipipálni. A csatornát elég valószínűen egyetlen vonalzóval tervezték, mert nyílegyenesen fut ki tudja meddig. Az elején még házak mellett megy, aztán a déli ipari körzeten keresztül, de aztán kiér a városból, és ott már kellemes természeti környezete van. 

Ezen mentem jó darabig, és mentem volna tovább is, csakhogy egy ponton, valami hídrekonstrukció miatt le volt zárva. Volt elvileg kerülőút, de nem sikerült megtalálni. Először ezen a hídon keresztül próbálkoztam, de a túloldalon is volt egy kiterjedt építkezés, meg egy zsákutca, azért visszajöttem az eredeti oldalra, ahol egy kellemes lakónegyed volt, és ott próbáltam visszatalálni a csatorna-partra, de ott se sikerült. Eközben rájöttem, hogy az idáig tartó sebességrekordom a masszív hátszélnek volt köszönhető: igen kellemetlen volt az ellenkező irányba tekerni.

Így aztán feladtam, és úgy döntöttem, hogy egy kicsit pihenek, aztán elindulok hazafelé egy másik úton. Nézegettem a térképet, ami egy nemzeti parkot mutatott a közelben, úgyhogy gondoltam, hogy hazafelé elindulok arra. Beállítottam a GPS-t, ami nagy lelkesen át akart vinni az átépítés alatt lévő hídon, de nem sikerült neki, így a fenti képen látható hídon mentem át, és követtem a GPS által újratervezett útvonalat. A GPS szerint ez egy kerékpározásra alkalmas út.

Szerencsére nem kellett sokáig mennem rajta, de pont a lefényképézett részen leszálltam, mert tele volt cseréptöredékkel, és nem nagyon akartam volna, hogy valamelyik kivágja a gumit.

Aztán elértem a Németországba vezető hidat, és át is tekertem rajta a túloldalra. Nem tudom, hogy a szél miatt, vagy a magasság miatt, de elég nehéz volt felmenni rá, a túloldalon viszont könnyűszerrel lehetett gurulni. 

Az érdekesség, hogy a nemzeti park, amibe igyekeztem, a franciáké, mégis meg kellett tennem pár kilométert odaát, hogy odajussak. Lehet, hogy kerülővel lehetett volna menni Franciaországon belül is, de nem volt kedvem kipróbálni.

A parkban megszivattam magam, mert nem akartam elhinni a GPS-nek, hogy a gát mellett a kavicsos földúton kell tekerni, mikor a gát tetején ott egy kellemes, betonozott út, de kiderült, hogy a GPS-nek mégis igaza volt. A gát tetején ugyanis veszettül fújt a szembeszél, ráadásul nem lehetett róla lejönni, csak a túlvégen, mert olyan meredek és sziklás volt az oldala, sehol egy lépcső, pedig még néhány gátőr-kunyhó is volt rajta. Emiatt aztán a túlvégről egy kicsit még vissza kellett fordulni.

Azt nem igazán mondta a GPS, hogy amúgy maga a nemzeti park nem igazán alkalmas kerékpározásra, mert lépten-nyomon olyan hidak vezetnek át a vízen, ami 10 cm-es lépcsőkkel kezdődik, meg ér véget. Le is kellett szállnom, mert egy részen meg palló vezetett a mocsár felett, amin jól lehetett volna biciklizni, ha nem jöttek volna szembe tömegesen.

Alig vártam, hogy kiérjek a mocsárból, a sziget túloldalára, ahol belőttem újra a GPS-t, most már az otthoni címmel, és elindultam a Rajna-parton, de mint kiderült, jobb volt a mocsárban. Rengeteg ugyanis errefelé a muslinca, amik csapatokban támadnak már olyankor is, amikor a munkahelyemről megyek hazafelé, este, a l'Aar partján, de most rájöttem, hogy az a mennyiség elenyésző ahhoz a pár millióhoz képest, amik a nemzeti parkban, a folyó mentén élnek. Előbb arra gondoltam, hogy nagy kár, hogy nincs nálam egy nejlonfüggöny, hogy amolyan trópusi-kalap jelleggel rá tudnám rakni a kerékpáros sisakomra, később viszont már azt kívántam, hogy bár inkább szúnyogok lennének itt, mert azokból tuti nem lenne ennyi, és talán le tudnám hagyni őket bicajon. Ezek viszont szemből támadtak, nem győztem őket köpdösni, meg kitörölgetni a szememből. Volt egy szakasz, ahol megpróbáltam csukott szemmel kerékpározni, de az is elég rizikós volt. Végül az első adandó alkalommal bevetettem magamat ismét a mocsárba, és szerencsére oda nem jöttek utánam.

Végül csak sikerült kikeveredni a nemzeti parkból, ahol megállapítottam, hogy milyen érdekes ötlet nemzeti parkot közvetlenül a vízierőmű mellé telepíteni, de legalább már tudom, hogy honnan kapja Strasbourg az áramot. 

Innen már csak követni kellett az utat a belváros felé. Eredetileg nem készültem ekkora túrára, és már elég éhes voltam, így elhatároztam, hogy a bevárosban kerítek magamnak egy palacsintát, vagy gofrit, elvégre ennyi biciklizés után igazán megérdemlem. A probléma, hogy nagypének munkaszünet, és munkaszünetkor minden zárva van. Igen, általában az éttermek is.

Kiderült viszont, hogy errefelé nem csak karácsonyi vásár van, hanem húsvéti is, és még az se nagyon zavarta őket, hogy amúgy nagypéntek van: a Lutherről elnevezett téren volt egy kisebb vurstli. De legalább árultak palacsintát. Először gondolkodtam, hogy támogassam-e a nagypénteki mulatozást, de mivel az egyetlen alternatíva a Waffel&Co. volt, aminek már kóstoltam egyszer a gofriját, és nem ízlett, mégiscsak itt vettem egy csokis-tejszínhabos palacsintát. Nem bizonyult túl jó választásnak, mert össze-vissza kentem magamat vele, bár amúgy nem volt rossz, viszont jól sem laktam vele. Még szerencse, hogy a Covid óta mindig van nálam törlőkendő, így volt mivel kimosakodni.

Az uzsonna után aztán már tényleg hazafelé vettem az irányt, hogy még rendbe tudjam szedni magamat, mielőtt indulni kellene a tesómért a repülőtérre. De ez már egy másik történet. :-)