Erre a hétvégére valahogy nem szerveződött közös program. Vanya felvetette, hogy Halloween alkalmából csináljunk valamit közösen, de nem volt túl lelkes a nép, mindenkinek más programja volt, én meg közöltem, hogy bocsi, de én a Halloweent nem ünnepelem, csak a reformációt. Ugyanakkor az általam bedobott Baden-Badenre se volt lelkes jelentkező, mint utóbb kiderült, valószínűleg azért, mert mindenki elutazott erre-arra, többen például ezt a hétvégét használták ki, hogy hazamenjenek.
Én először a Baden-Bandent vasárnapra hirdettem meg, de mivel nem jelentkezett senki, én pedig szombat délután nem tudtam mit kezdeni magammal, egy hirtelen ötlettől vezérelve átraktam a programot szombatra. A két bad közül az egyik, a hagyományos Friedrichsbad nem üzemel, így a Caracalla Spa-ba kellett mennem. A cél a fájós ízületeim kúrálása volt, és reméltem, hogy nem gyulladnak be jobban (állítólag oligoarthritisem van), valamint, hogy nem fogok újra megfázni. Mivel a leghosszabb tartózkodás 3 óra, a délután 3 órás elindulásommal teljesen jó voltam, főleg mivel 22 óráig van nyitva a fürdő.
Egyébként Baden-Baden nincsen messze, kb. 50 perc kocsival, és odafele egészen nosztalgikus érzések kerítettek hatalmukba, mikor visszaemlékeztem, hogy gyerekkoromban mennyit autóztunk Fehérvárról Fűzfőre, mikor a családi program keretében uszodába akartunk menni (akkor még nem volt meg a nagy uszoda Fehérváron, a többi meg ilyen célra nem volt alkalmas).
A GPS csak kétszer hozta rám a frászt, egyszer mikor ok nélkül újratervezett, egyszer meg mikor nem bírta eldönteni, hogy 50 vagy 12 km-re vagyok, de szerencsére nem veszítette azért el teljesen a fonalat, így nem tévedtem el. Mondjuk az utóbbi ponttól már táblák alapján is lehetett volna tájékozódni. Azért ijedtem meg, mert legutóbb, mikor Kaysersbergbe mentem, többször is lefagyott, csak az tűnt fel, hogy már percek óta 8 km-re vagyok a kihajtómtól, de még szerencsére időben újra tudtam indítani. Most ilyen probléma nem volt, gond nélkül odaértem, csak ott tévesztettem el a parkolóház bejáratát (megzavart, hogy jöttek szembe), úgyhogy tolathattam kézifékes indulással egy rohadt meredek emelkedőn úgy, hogy folyamatosan érkeztek mögöttem. Azért úgy kb. a negyedik autó beengedett maga elé.
A fürdőben meglepően sokan voltak, sorba kellett állni. Egy néni már a sorban nézegette az oltási igazolásokat, de az volt benne az érdekes, hogy míg a franciák mindig lecsipogtatják a QR-kódot, addig őt csak a dátum érdekelte, hogy mikor kaptam az oltást. Amellett pedig meg kellett adni az adatainkat, főleg a telefonszámot, arra az esetre, ha Covid-fertőzés lenne a fürdőben.
Aggódtam, hogy hogyann értetem meg magam német nyelvterületen, de kiderült, hogy feleslegesen, mert úgy tűnik a fürdőben a takarítónéninél is alkalmazási feltétel, hogy folyékonyan beszéljen angolul is, franciául is. Mondjuk kellett is, mert rengeteg volt a francia (szerintem több, mint ahány német), plusz volt egy csomó ázsiai.
A fürdőben az első kihívás az volt, hogy hogyan lehet bejutni az öltözőszekrényekhez. Mint kiderült, kizárólag az öltözőfülkén keresztül, és csakis úgy, hogy útközben át is öltöztél. Nem nagyon díjaztam ezt a megoldást, mert ez azt jelentette, hogy a teljes menetfelszereléssel kellett fürdőruhában szekrényt keresni ahelyett, hogy le lehetett volna rakni a felesleges előre, de hát ez van. Kifelé láttam, hogy a rendszer nem csak engem zavart meg, mások is bóklásztak fel-alá, keresve a bejáratot.
Átöltözés után megcéloztam a fürdőteret (a kötelező zuhanyt követően). A terv az volt, hogy beülök szépen a meleg vízbe, és Duolingózom. Ez működött is, míg az úszómester észre nem vette a telefonomat, mert akkor aztán rögvest kiparancsolt, mondván, nem lehet telefont hozni a fürdőtérbe. Mondtam, hogy nem fényképezek (azt tudtam, hogy tilos), de nem érdekelte, pedig azt is megmutattam, hogy tanulni próbálok. Le kellett hát tennem. Ezt sem értékeltem igazán, mert mit csinál az ember egy gyógyfürdőben egyedül 2 órán keresztül?
Én jobb híján végigjártam a medencéket, még a külsőben is voltam, sőt a lábujjhegyem erejéig belemerészkedtem a váltófürdő 19 fokos medencéjébe is, de aztán sürgősen visszafordultam. Végigpróbáltam különböző nyakzuhanyokat, meg egyéb víz alatti masszázst, elég sokági elücsörögtem például a gomba alatt. Ez volt az egyetlen hely, ahol a vállamat - ülve - a víz alá tudtam nyomni. Érdekessége a helynek, hogy hiába voltak sokan, mindig azért akadt üres masszázspont, nem úgy, mint otthon, ahol az összes folyton foglalt. Talán azért is, mert ezek nagyjából folyamatosan működtek.
Itt is foglalják viszont a nyugágyakat, annak ellenére, hogy egyrészt ki van írva, hogy légyszi, ne, másrészt rengeteg egyéb hely van lecuccolni (polcok, fogasok, ládák), harmadrészt pedig mi a francnak a nyugágy, ha max. 2 órát tud az ember a fürdőtérben tölteni?
Végül azért én nem ücsörögtem két órát a vízben, mert eléggé kezdtem magam unni, meg nem tudtam, hogy mennyi időt vesz el a zuhanyzás, szárítkozás, öltözködés, de végül kiderült, hogy még legalább egy negyed órát maradhattam volna. Kifelé ismét szembesültem a sajátos helyzettel, hogy csuromvizesen az összes cuccomat ki kellett pakolni a szekrényből, és úgy menni az öltözőfülkébe, ráadásul a rendszer következménye, hogy hajat szárítani is már csak teljes menetfelszerelésben lehet, mert sikerült a hajszárítókat kívül elhelyezni. Nem győztem vetkőzni újra. Viszont a hajszárítóik állati jók: olyanok mint amilyenek a fodrászoknak szoktak lenni, mindent lehetett rajtuk állítani, fújási sebességet és hőmérsékletet is. Ez jó, mert gyűlölöm, amikor a fürdők tervezői azt hiszik, hogy kézszárítóval lehet hajat szárítani.
Kifelé még némi gondot okozott, hogy a parkolójegyautomata (mert a belépőn felül még parkolási díjat is kell fizetni), a személyzettel ellentétben csak németül beszél. Mondjuk elsősorban nem nekem volt problémám ezzel, hanem az előttem lévő franciáknak, akik vagy tíz percet szerencsétlenkedtek, mire sikerült fizetniük. Nekem csak egyszer kellett újraindítani a folyamatot.
Végül azért sikerült elszabadulni, és csodák csodája, a GPS is működött hazafelé is, úgyhogy már este nyolcra itthon voltam.
Másnap délelőtt gondolkoztam, hogy menjek-e templomba (a legközelebbiben pont volt istentisztelet), de aztán mégis úgy döntöttem, hogy inkább az online lehetőséget választom, és Székesfehérvárra megyek. Az úrvacsorában feltehetően úgysem tudtam volna részt venni, és így legalább értettem az igehirdetést.
A délutáni program pedig az előző nap ellőtt Baden-Baden helyett az entzheimi repülőtér meglátogatása volt, innen fog ugyanis menni egy hét múlva a repülőm haza. Azért akartam kimenni, mert sosem repültem még egyedül sehonnan, tehát már ez is elég kihívás, az meg főleg, hogy nem ismerem a repülőteret. El kell például döntenem, hogy tömegközlekedek, vagy rászánok 42 eurót a parkolásra.
A tömegközlekedés elég jó, óránként van vonat Strasbourgból, és 10 perc alatt kint van, a probléma csupán az, hogy két hét múlva, vasárnap este 10 órakor érkezik a gépem menetrend szerint, és akkor már vonatpótló autóbusz van, ami 22:40-kor indul a repülőtérről. Na most ugye a kérdés, hogy a 40 perc elég-e kicsekkolásra a bőrönd begyűjtésével együtt.
A programot összekötöttem némi testedzéssel: biciklivel mentem a pályaudvarig, ami egyrészt olcsóbb, másrészt pedig gyorsabb megoldás, mint a villamos (egy átszállással). A jegyet megvettem interneten - biztos, ami biztos - de még így is ráhagytam egy csomó időt, tehát volt időm nézelődni. A pályaudvaron van egy "Fedezd fel a pályaudvart!" program, QR-kódokkal navigál végig a nevezetes pontokon - elvileg. Gondoltam, hogy ez jó lesz eltölteni az időt, de már a második QR-kódot sem sikerült megtalálnom, pedig elvileg volt térkép. Így ezt feladtam, és inkább magamban bóklásztam, míg ki nem írták melyik vágányra jön a vonat.
Ebben az lepett meg, hogy 12 perccel hamarabb beállt a vonat, pedig nem tűnik egy végpályaudvarnak, és Fehérváriként ahhoz vagyok szokva, hogy a vonat az indulási idő után két perccel befut, csak addig áll, míg megtörténik az utascsere, és már megy is tovább. Ok, vannak a Fehérvárról induló vonatok is, de azok meg általában onnan jönnek, ahová menni fognak. Ez viszont szépen bekocogott az egyik irányból, ácsorgott 12 percet, majd ment tovább. Emiatt aggódtam is, hogy tényleg ez-e a vonatunk, ugyanis egyszer Kelenföldön jártam úgy, hogy a kiírt vonat előtt két perccel még megállt egy másik, ami viszont nem volt kiírva. Még szerencse, hogy gyanús volt valamiért, hogy ez mintha nem az lenne, de szerintem voltak akkor, akik véletlenül rossz vonatra szálltak. Na, itt végül ilyen probléma nem volt.
A vonat ráadásul rendesen bemondta a megállókat, úgyhogy még a leszállást sem lehetett eltéveszteni. Nem úgy, mint az a vonat, amivel annó Hajdúszoboszlóra mentünk nyaralni, ami IC létére minden megállót gondosan bemondott, kivéve Hajdúszoboszlót. Csak kinéztünk az ablakon, hogy most vajon miért állunk, és szerencsére pont ott volt a Hajdúszoboszló felirat, így még volt időnk leugrani az utolsó pillanatban. Na, ez a vonat ezt a félelmemet sem igazolta. Szóval összességében rendkívül meg vagyok elégedve a vonatközlekedéssel az alapján, amit eddig láttam.
Amikor mentünk ki a városból, tisztára otthon éreztem magam, ugyanis a kilátás kb. olyan, mint Budapesten, mikor a Déliből megy valaki Fehérvár felé: ronda. De valahogy jellegében tök ugyanolyan. Eszembe is jutottak kedvenc sci-fi novellám, Kirill Bulicsov Oszd meg velem című művének sorai, mely szerint: "Eddig csak az űrrepülőteret láttam, s az az egész galaktikában mindenütt egyforma. Nincs egyéniségük, mint ahogy jellegtelen minden pályaudvar, akár vonatok indulnak, akár repülőgépek, akár kozmikus korongok startolnak onnan." Rádöbbentem, hogy Bulicsovnak teljesen igaza van.
Kint aztán elindultam felfedezni a repülőteret, ami nem olyan nagy kihívás, mivel csak egy árnyalatnyival nagyobb, mint a moldei Norvégiában, ahol volt alkalmam egyszer (kétszer) megfordulni. Amúgy viszont valamiért a Ferihegy 1-es terminálra emlékeztetett még hőskorából, de lehet, hogy ez is csak azért van, mert ugye a fentiek értelmében a repülőterek is jellegtelenek.
Végignéztem, hogy hol van a check-in, meg az utasellenőrzés, megnéztem a reptéri boltot, kávézót, aztán elindultam felfedezni a parkolókat. Az internet szerint a legtávolabbi (és ezáltal legolcsóbb, 42 eurós) parkoló 8-10 percre van a termináltól, én ezt a távolságot letudtam kb. 5 perc alatt, és nemigen siettem sehová. Szóval pici.
Ez után elindultam megkeresni a vonatpótló busz megállóhelyét, de nem sikerült megtalálni, mert én naív azt hittem, hogy a terminál elöl indul. Összeszedtem hát a francia-nyelvtudásomat - Duolingónak hála immár rendelkezem a megfelelő szókészlettel - és megkérdeztem, hogy honnan indul a busz, és még némi visszakérdezés után azt is megértettem, hogy a vasúti megállóhely mellől. Köszi, ha már csak busz van, tehették volna a megállót a repülőtérre. Nem mintha egyébként messze lenne - az is kb. öt perc -, de amikor az a kérdés, hogy 40 perc elég-e, hogy az ember elérje a buszt, az az öt perc igen sokat tud jelenteni.
Visszamentem hát a vonathoz, és valóban megtaláltam a megállóhelyet, de akkor még eszembe jutott, hogy azért meg kellene kérdezni azt is, hogy az a 40 perc tényleg elég-e. Ismét összeszedtem hát minden nyelvtudásomat, és visszamentem az információs pulthoz, ahol sikerült megtudnom, hogy ha a gép időben érkezik, akkor "elvileg" elégnek kell lennie. Azt viszont már csak angolul tudtam megkérdezni, hogy általában időben jön-e, mire mondták, hogy jellemzően igen, de garancia nincs. Nyilván. Ezek után még mondtam - szintén angolul - hogy arra próbálok rájönni, hogy jó lesz-e nekem a tömegközlekedés vagy jöjjek inkább kocsival, de nem mertek tanácsot adni. Érdekes módon viszont azt se mondták, hogy inkább jöjjek kocsival - mivel az nekik bevétel. Szóval végül is nem sikerült teljesen tisztáznom ezt a kérdést, még gondolkodom. Most hajlok arra, hogy így első alkalommal mégis kifizetem azt a 42 eurót, mert inkább a tuti, mint hogy lekéssem a buszt, aztán mehessek taxival 65 euróért, vagy várhassam a vonatot, ami hajnali fél hatkor jön csak. (Azóta az egyik kollégám felajánlotta, hogy ha lekésem a buszt, kijön értem, szóval azt hiszem, mégis tömegközlekedek.)
A reptér felfedezésére másfél órát szántam, de még a rengeteg bolyongással együtt is maradt egy bő fél órám a vonatig, amit először megpróbáltam a repülőtéren eltölteni (gondoltam leülök az üres váróteremben, és Duolingózom), de iszonyú meleg volt, már nem tudtam mit levenni magamról, így inkább visszamentem a vonathoz, és ott vártam. Ott is meleg volt, megdöbbentem, amikor az órám közölte, hogy 20 fok van. Október 31-én. Odahaza ilyentájt halálra szoktunk fagyni a temetőben. (Nota bene: réteges öltözködés jövő vasárnap, és nem kell túlságosan elsietni az érkezést.)
Végül megjött a vonat, és röpke 10 perccel később már ismét Strasbourgban voltam. Gondoltam, hogy ünnepelek, és mivel a reggeli tornával és a biciklivel feltornáztam a kalóriakeretetet, eszek valami sütit. A legegyszerűbbnek a szemközti Meki tűnt, aminek még McCaféja is volt, így reméltem, hogy tudok enni sajttortát. Hát nem sikerült, ugyanis nem volt a menün. Erre gondoltam, hogy ok, akkor eszek gyorsan egy McWrapet, aztán keresek valahol egy nyitva tartó cukrászdát (nem annyira egyszerű ez itt így vasárnap), de a tervből a "gyorsan" rész nagyon nem működött. Vagy fél órát vártam a Wrapemre, és csak második felszólításra kaptam meg, pedig állítólag már az elsőnél is kész volt. Kezdtem úgy érezni magam, mint pár éve Ausztriában, ahol kb. 50 perc után visszakértük a pénzünket. Na, itt idáig nem jutottak el, de hogy nem megyek többé ebbe a Mekibe, az biztos.
Ez után viszont elindultam még egy kicsit várost nézni, és meglepődtem, hogy milyen nagy élet van ahhoz képest, hogy vasárnap van. A Place Kléberen egy rezesbanda nyomta, a városháza előtti téren meg egyrészt méhészeti szakkiállítás és vásár volt (mondjuk annak elég pici), másrészt pedig egy vidámpark a gyerekeknek. De bent a Katedrális környékén is rengetegen nyüzsögtek, úgyhogy kimentem a szigetről, és körülnéztem kicsit a folyó túlsó partján. Itt még fotóztam egy kicsit, és utána indultam haza.
A hétfőt pedig egyszerűen pihenéssel töltöttem. Időnként kell az is.
