Ezen a héten Vanya találta ki, hogy csináljunk közös programot hétvégén. Múzeumlátogatást és a Dosztojevszkijről elnevezett orosz étterem kipróbálását ajánlotta, és bár a múzeumra nem sok lelkes jelentkező akadt, úgy tűnt, hogy az étteremben leszünk vagy hatan.
Megnéztem én is a menüt (milyen jó, hogy interneten minden fenn van: https://restodosto.com/), és megállapítottam, hogy akadnak nekem való fogások, úgyhogy én is jelentkeztem a bulira. Pablo vállalta a foglalást.
Egy órában egyeztünk meg, mert a dél többeknek túl korán volt. Mikor 13 óra 5 perckor megérkeztem, én voltam az egyedüli. Itt volt alkalmam kamatoztatni lassan, de biztosan fejlődő francia nyelvtudásomat, mivel mondtam a pincérnek (egy elég jóképű, és minimum 2 m 30 cm-es fiatal srácnak), hogy a barátaimat keresem, tudomásom szerint foglaltunk, 13 órára kb. 6 főre. De aztán mikor kiderült, hogy még nincs ott senki, akkor úgy döntöttem, hogy inkább kint várakozom.
Sokat nem kellett várni, mert az étterem előtt belebotlottam Pablo-ba, aki egyúttal közölte, hogy csak hárman leszünk, Vanyán kívül nem jön már más, mert lemondták. Na, ez is ugye azt mutatja, hogy mennyire lehet közös programot szervezni a bandával. Pablo is némileg meg volt zúdulva, hogy nem lehet helyet foglalni soha sehová rendesen, mert sosem lehet tudni, hogy most akkor tulajdonképpen hányan is leszünk. Igaza van.
Mondjuk nagy probléma akkor sem lett volna, ha nem foglalunk, mert finoman szólva nem volt teltház. Eszembe is jutott, hogy az egyetemen azt tanultuk, hogy ha van egy elegáns étterem, ami kong az ürességtől, akkor az pénzmosoda. De nem akarok semmi rosszat feltételezni az oroszokról, főleg mert az étterem az ortodox templommal osztozik közös kerten, szóval lehet, hogy épp csak arról van szó, hogy nem vasárnap délben van a fő látogatottság. Egyébként a hely elég elegáns, szamovárokkal, meg mindenféle orosz hírességekről készült fényképekkel van díszítve, plusz gyanítom, hogy ez egyben a templom gyülekezeti központja is, mert elég sok orosz irodalom volt, amit talán nem csak dísznek szántak.
Az ételek is elég jófélék voltak, bár megállapítottam, hogy a választék alapján a hely inkább grúz, mint orosz, ugyanis sok volt a grúz specialitás. Vanya mondta, hogy nem véletlen, mert a séf grúz. Bár lehet, hogy újabban ez politikailag korrektül úgy kell mondani, hogy georgiai.
Ami az ételeket illeti, én a hacsapuri és a kinkali között ingadoztam, és végül az előbbi tojásos változatára esett a választásom. Nem bántam meg. Az élmény leginkább egy triplasajtos tojásos lángosra emlékeztet, csak mondjuk a tojás a tetején egy árnyalattal nyersebb volt, mint szerettem volna. (Magyar receptek szerint a tojás ráütése után még vissza kell tolni kissé a sütőbe, de úgy látszik, hogy a grúz eredetinél ez nem elvárás.) Mellé valami jóféle teát ittam - nem tudom, mi volt, mert nem az, amit kértem. Eredetileg szerepelt a tervben egy Pavlova-torta desszertnek, de a hacsapuri után már nem fért le. Úgy tűnt egyébként, hogy az a legnépszerűbb desszert, mert nem csak asztaltársaim, de mindenki más is azt rendelt a környéken. Majd legközelebb.
Ebéd közben Vanya felvetette, hogy délután bandázzunk a városban, és mivel ő sem volt még a katedrális tornyában, megbeszéltük, hogy felmegyünk. Ebéd után el is indultunk, Vanya és Pablo tömegközlekedéssel, én biciklivel, megbeszélve, hogy ott találkozunk. A strasbourgi tömegközlekedésre jellemző, hogy az út, amit én 15 perc alatt megtettem, a többieknek 25 percébe került.
Így aztán én már majdnem sorra kerültem a bejáratnál, amikor a többiek odaértek. Vanya be akart állni a sor végére, de meggyőztem, hogy ne csinálja, foglaltam neki helyet (jó magyar szokás szerint :-) ), Pablo viszont nem jött fel, mondván, ő már látta. Mondjuk 8 euró, tehát megértem.
Mi viszont kifizettük, és utána kezdődött a csigalépcsőzés. Volt egy pont, ahol ki volt írva, hogy 200 lépcsőfok. Hogy összesen vagy addig, ahol épp tartottunk, az nem derült ki, de onnan még az út egyharmada vissza volt, úgyhogy másztunk egy csomót. A cél a két torony közötti "platform", ahonnan elég jó kilátás nyílik a városra.
Meg van egy iránytű, ami mutatja, hogy mi merre hány kilométer, meg egy kisebb kiállítás arról, hogy régen innen látták el a város tűzőrségét.
Plusz megtekinthető egy óra. Hogy ez miért volt ott, az rejtély. Ezen kívül pedig le lehet tölteni egy alkalmazást, ami megmutatja, hogy milyen volt a város látképe ugyanonnan, régebben. Körbe forgatva a telefont, mutatja a panorámát 3 különböző időállapotban. Az egyik a jelenlegi, tehát akár fel se kell menni, elég letölteni az appot. :-)
Ez egyébként azért volt jó, mert sajnos az egyik irányba semmit nem láttunk a szembe sütő naptól. Kár. Eredetileg azért is akartam felmenni, mert annó még Verával próbáltuk megtalálni a strasbourgi optikai távíróállomást, de nem sikerült, reméltem, hogy innen ki tudom szúrni, de nem. Érdekes, hogy valami, amit láttunk 50 kilométerről, az innen nem látszik. Persze lehet, hogy csak tudni kellene, merre is keresse pontosan az ember.
De egyébként se könnyű azonosítani a céltárgyakat, ugyanis vannak fenn ilyen kvázi látcsövek, amikre rá van írva, hogy mit lehet látni rajtuk keresztül. Lefotóztam azt, ami a rajta lévő felirat szerint az európai intézményekre néz. Ebbe belenéztem, és nem találtam, amit keresek. Aztán körülnéztem a látcső nélkül abba az iránya, és akkor láttam, hogy ja, tényleg ott a parlament. Ez után kipróbáltam újra a látcsövet, és kiderült, hogy ha jó irányból néz bele az ember, akkor tényleg látható rajta keresztül a parlament - is.
Ami még vicces volt, az az, hogy lent, a bejáratnál ki volt írva, hogy "No graffiti". Na, ezt úgy látszik a régieknek nem mondták:
A lefelé vezető út a másik tornyon keresztül ugyanolyan csigalépcsőn vezetett, mint amin fent voltunk. Én csodálkoztam, mert Vanya egész jól bírta a kalandot a tériszonya ellenére.
Mikor leértünk, próbáltam rávenni Vanyát, hogy nézzük meg a természetfotó kiállítást, de nem érdekelte különösebben, így inkább csatlakoztunk Pablóhoz. Betértünk a Starbucksba szerezni Vanyának kávét, én meg gondoltam, hogy veszek egy közepes forró csokit. Ez végül egy kissé nagyobb lett a kívántnál, mert az árlap szerint a közepes neve "grand", de a csaj nem értette, mutogatta a poharat, hogy akkorát-e, de én meg nem tudtam eldönteni, hogy az a közepes pohár-e, és nem jutott eszembe mondani neki, hogy "mid size" vagy valami hasonlót. Szóval végül valóban eléggé "grand" lett. Csak azt nem értem, hogy ha már ilyen hülye fantázianevekkel illetik a méreteket, akkor mi a frászkarikáért nem tanítják meg a pultosoknak, hogy melyik melyik... Na, mindegy, azért jó volt, csak nagyon nem hiányzott az extra kalória. Így is van rajtam vagy 3 kiló plusz megint, köszönhetően a múltkori betegségből kifolyó otthon döglés+zabálás programnak. (Most megint kardiózom ezerrel, hogy lemenjen.)
Kicsit beszélgettünk a Starbucks tereszán, de ismét csak rá kellett jönnöm, hogy valahogy nem vagyok jó ebben. Pablót eléggé nehezen értettem (elég érdekes kiejtése van), én pedig - dacára a felsőfokú nyelvvizsgámnak - valahogy még mindig nem tudom elmondani azt, amit szeretnék. Szóval inkább a csendes hallgatóság szerepét öltöttem magamra. De többek között megtudtam - mert Vanya rákérdezett -, hogy Pablo csak publikusan Pablo, mert otthon Josénak hívják. Ez nekem valahogy annyira nehezen felfogható, hogy hogy tudnak a két keresztnevű emberek a két különböző nevükkel egyaránt azonosulni. És hogy hogy lehet, hogy egyik szituban az egyiket használják, a másikban meg a másikat. Meg azt is megtudtam - mert erre viszont én kérdeztem rá -, hogy Vanya igazából így írja a nevét, y-nal. Ez nem annyira egyértelmű, mert a bírósági személyzeti listán i-vel szerepel, ki tudja miért. (Bár jobban meggondolva, lehet, hogy ahhoz van köze, hogy ő igazából eredetileg cirill betűt használ.)
Ez után még Vanya még javasolta, hogy sétáljunk egy kicsit a Petite France felé, így el is indultunk, de innen már nem nyúlt túl hosszúra a kiruccanás, mert kezdett este lenni, és hideg, így aztán rövid idő után feladtuk a bóklászást. Elmentünk azért a szigetcsúcsig, ahol az alábbi képen látható kettő az egyben híd és vámház van, amiről korábban ígértem, hogy teszek majd fel képet, és íme:
Ez ugyan pár estével korábban készült fotó, de nagyjából akkor is így nézett ki, mikor ott jártunk, csak talán a felhők nem voltak ilyen látványosak.
Mivel a többiek gyalog voltak, én pedig biciklivel, mikor eldőlt, hogy nem bóklászunk tovább, én szépen elköszöntem, felpattantam a járgányomra, és hazakerekeztem, mert nem volt sok értelme elkísérni őket a villamosig. Gyanítom, hogy megint hamarabb itthon voltam, mint ők a villamossal. Jó ez a bicikli, különösen, ha nincs túl hideg, és nem esik az eső. :-)
