Május második hétvégéjén Nóra kolléganőmmel Németországban tettünk egy futó látogatást.

Nóra régóta kérte, hogy menjünk el egyszer a Feketeerdőbe is kirándulni, mert mennyire szép helyek vannak ott, és egyik nap hozott egy útikönyvet, ami bemutatja a Feketeerdő közkedvelt túraútvonalait. Ebből választottunk ki egy szimpatikus, Wiesensteig névre hallgató túrautvonalat. A képen a zöld vonal.

A útvonal látványosnak, de nem túl nehéznek ígérkezett, olyannak, ami belefér egy délutánba, ráadásul egy Griesbach nevű település mellett van, ami azért érdekes, mert édesanyám is egy ilyen nevű településen született. Nem ezen. Egy kicsivel arrébb, Passau mellett. Elég fura, hogy egy országban több azonos nevű település lehet.

A könyv érdekessége, hogy tartozik hozzá egy internetes felület. A könyvben lévő QR-kódot beolvasva hozzá lehet férni egy csomó további tartalomhoz a túrával kapcsolatban, például képekhez, meg a kiindulópont GPS-koordinátáihoz, ami roppant hasznos, ha a túra az erdő közepéből indult. A németek úgy látszik ebben is ugyanolyan precízek, mint másban.

A QR-kódnak és a Google Maps-nek hála megtaláltuk a kiindulópontul szolgáló parkolót, és egy gyors falatozás után nekivágtunk az ösvénynek. A túraútvonal - szemben a Petite Pierre körülivel - akkurátusan jelölve van, csak a Wiesensteig jelet kell követni, és az ember nem tévedhet el. Mivel ez egy kijelölt körtúra, csak azt kellett az elején kitalálnunk, hogy a könyv vajon melyik irányban kalauzol bennünket, és utána már csak követni kellett a felfestéseket.

Rögtön az elején a túra levezetett egy buja patakvölgybe, majd önnan lépcsőkön ki is másztunk, és egy szélesebb úton folytattuk az utunkat.

A túra különböző menedék és vendégházak mentén húzódott, amiket rendre meg is találtunk.

Érdekesség, hogy a könyvben és a helyben jelölt útvonal némileg eltért. Mi értelemszerűen a felfeltett jelzéseket követtük, ami némileg megnyújtotta a túránkat. A jelek nyomán tettünk egy extra kitérőt, és megnéztünk néhány legelésző tehenet, amit a könyv kihagyott volna - mondjuk jó okkal, mert csak a tehenek miatt lemenni egy völgybe egy meredek ösvényen, majd egy szintén elég meredek autóúton visszamászni a hegyre, nem biztos, hogy megérte.

Általában viszont elég jól egyezett a kettő, és amellett, hogy általában is elég változatos és látványos volt az útvonal, több ponton is remek kilátás nyílt a környező hegyoldalakra. Az útvonal végig volt tűzdelve kényelmes padokkal, ahol a fáradt vándor megpihenhetett.

Többször mentünk völgybe le, hegyről le, és közben nem egyszer keresztülvágtunk mások hátsó udvarán, ami elég érdekes élmény volt. 

Meg voltak szép növények.

A túrát a könyv a közepesnél valamivel nehezebb túrának minősítette, ami eleinte még nem tűnt reálisnak, de bevallom a vége felé, amikor már sokadszor másztunk felfelé vékony ösvényeken, már kezdtem érteni a minősítést, és elég sokat nyavalyogtam, hogy már megint felfelé kell menni. Volt például egy pont, ahol kb. 60 fokos aszfaltozott emelkedőn kellett felfelé mászni szintén valakinek a hátsó udvarán keresztül, a tűző napon. Na, azt például szívesen kihagytam volna, de szerencsére azért nem volt túl hosszú.

Ráadásul volt egy szakasz, ahol simán mehettünk volna az autóúton, de hát igazi turista az erdőben sétál, különösen, ha ott hatalmas sziklákon keresztül vezet az ösvény, mert úgy nagyobb poén. A németek ezt is jól tudják, és gondosan arra jelezték a turistautat. Egyébként tényleg izgalmas szakasz volt, csak nem biztos, hogy a túraútvonal végére kellett volna tenni, amikor már azt számoltam, hogy vajon hány kilométer van még vissza a parkolóig.

Az útvonal vége aztán visszavitt minket ugyanabba a patakvölgybe, ahol indult is a túra, így levezetésnek egy kicsit még sétálhattunk a csobogó völgyben, és onnan már csak vissza kellett mászni az autóhoz, és kellemes fáradtan, a tüdőnket jó alaposan kiszellőztetve, el is indulhattunk haza.

Mindent összevetve, azt hiszem, megérte átmenni a határ túloldalára.