És íme, itt a harmadik rész: a vasárnap.

Ezen a napon már nem voltak olyan nagyratörő terveim. Gondoltam, kimegyek a Parc Phoenixbe, délután pedig felülök a városnéző kisvasútra, esetleg, ha marad idő, kimegyek a múzeumba. 

Először is el kellett vinni a felesleges csomagjaimat a csomagmegőrzőbe. Bár a szállodában is felajánlották, hogy ott hagyhatom, de elég körülményes volt a portaszolgálat, és nem tudtam, hogy mikor fogok visszaérni, így inkább egy hivatásost választottam az internetről. Van ugyanis egy olyan oldal, hogy nannybag.com, ahol napi 6 euróért lehet foglalni csomagmegőrzést. Ugyanez a reptéren 14 euró, amit nem is értek, de mindenesetre ahhoz képest ez olcsónak tűnt. Én azt hittem, hogy egy csomagmegőrző szekrényt foglalok, de odaérve kiderült, hogy, hogy egy arab trafikos. Gondolkodtam kissé, hogy tényleg jó ötlet-e ott hagyni a csomagomat, de próbáltam észben tartani, hogy gondosan válogatják a jelentkezőket, és egyébként sincs semmi érték a táskámban, amit ott akartam hagyni. A fickó mindenesetre állati készséges volt, és még angolul is beszélt.

A nagy hátizsákomtól megszabadulván lementem a tengerpartra bicikliért. Itt rögtön készítettem is néhány fotót, mert meglepve tapasztaltam, hogy a tenger, ami az előző nap - leszámítva azt az egy-két eszeveszett fürdőzőt - néptelen volt, ma tele van csónakokkal. Igen nagy volt az élet: evezősök, és még néhány vitorlás is. 

A kerékpárbérlés az előző napi tapasztalatok birtokában már könnyebb volt, de azért elsőre itt se sikerült egy normális kerékpárt kifogni, hát elég hamar cseréltem. Olyan volt ugyanis, mintha be lenne húzva a fékje, alig lehetett tekerni. Az órámat felhúztam, hogy 20 perc elteltével szóljon, hogy biciklit kell cserélni, de az első hét percig se bírta.

A Parc Phoenixbe a tengerparton vezet az út, ami így maga is igen kellemes és látványos, különösen így karácsonykor, amikor még ilyenek is vannak az út mentén. Kissé giccses, szerintem.

Továbbmenve találtam egy kellemes tengerparti parkot, amolyan sport klub lehetett, de nyitva volt a nagyközönség előtt, gondoltam benézek. Na, ekkor sikerült úgy lehorzsolni a bőrt a jobb mutatóujjamról, mikor leadtam a biciklit, hogy még mindig megvan a helye. Persze ragtapaszt azt nem találtam, pedig elvileg kellett volna, hogy legyen nálam. Mindegy, megoldottam egy papírzsepivel, majd elindultam a parkba. Itt sajnos megállapítottam, hogy a "nagyközönség" elsősorban hajléktalanokból áll, így igyekeztem minél gyorsabban keresztülvágni rajta, és lejutni a tengerpartra, ahol ismét volt alkalmam megállapítani, hogy vannak olyan őrültek, akik képesek belemenni a 16 fokos tengerbe. Itt is készítettem pár fotót (más perspektíva), aztán visszavettem a kerékpáromat (a második elég jó választás volt ugyanis), és indultam tovább. 

Egyszer csak megszűnt a kilátás a tengerre, és én azt vettem észre, hogy egy szöges dróttal kombinált kerítés mellett haladok. Na, mondom, mi a fene lehet ez a létesítmény? A kerítést sűrű, betekintés gátló háló takarta, de azért teljesen nem védett a kíváncsi tekintetek elől, így hamar kiderült, hogy ez bizony a repülőtér. Fura volt, mert az alapján, hogy milyen hosszan jöttem péntek este a villamossal, azt gondoltam, sokkal messzebb van. Azt meg különösen nem hittem, hogy előbb érem el a repülőteret, mint a Parc Phoenix-et.

Innen azért már az se volt messze, így amikor elértem a sarkát, leparkoltam a biciklit - reménykedve, hogy meglesz még, mikor megyek vissza -, fotóztam egy szép nagy repülőt a tesóm kedvéért, aztán elindultam megkeresni a bejáratot. Az egész roppant kihaltnak tűnt, ráadásul azt hittem, hogy rossz irányba indultam el, de kiderült, hogy igazából mindegy, mert a bejárat az átellenes sarkon volt, és ott is lett volna VéloBleu állomás. (Ezek azok az apró részletek, amik nem derültek ki a különböző térképeimről.)

A bejáratnál megnyugodva láttam, hogy állnak sorba emberek, pedig korábban attól tartottam, hogy az egész létesítmény zárva van, de szerencsére mégse. Nem volt azonban valami tömegnyomor, nem mintha hiányzott volna. A park egy állat- és növénykert, a tematikát nem sikerült igazán felfedezni. 

A bejárat mellett különböző vadkacsák fogadtak, meg egy fekete hattyú. Ilyet nem láttam még soha, vagy ha mégis, nem emlékszem rá.

Kicsit beljebb pedig egy vidra, amelyiknek az akváriumánál csalódottan vettem észre, hogy Fekete István nem is volt annyira innovatív mikor elnevezte Lutrát.

Még beljebb volt pár hasonló akvárium, illetve terrárium, amiben lehet, hogy kellett volna lenni valaminek, de nem nagyon láttam bennük semmit. Aztán jött egy vízesésnek nevezett zúgó, majd egy kalandpálya gyerekeknek. Ezt követte a kissé lepukkant büfé egy hatalmas zöldfelület mellett, ahol valamiféle fotókiállítás volt Tour de France témában. Úgy látszik, errefelé divat a szabadtéri fotókiállítás, mert ugye a belvárosban is volt egy.

E mögött volt egy pálmaház, ahol elég sok időt eltöltöttem. Ez részekre volt osztva, különböző klimatikus viszonyokat és azok élővilágát mutatta be. Volt nagyon sok otthonról is ismert szobanövény, azonban úgy tűntek, hogy itt kissé jobban érzik magukat. Voltak továbbá állatok is, amik közül számomra a legérdekesebbek a flamingók voltak, különösen az, hogy hogyan lehet ekkora madarakat fedett térben tartani. Ráadásul nem tűnt úgy, mintha nagyon el akartak volna repülni a kis tavukból.

Itt voltak a legveszedelmesebb állatok egy kisebbfajta krokodil formájában, de voltak még ilyen kis maki-szerű apró szőrös állatkák is. A fotó alapján én sokkal nagyobb állatokra számítottam, így alig találtam meg őket a terráriumukban. 

Az egyik helyen pedig még egy kis bungaló is volt, ahová le lehetett telepedni. Gondoltam is, hogy ezek után kíváncsi leszek, hogy mit fog tudni a budapesti biodóm, HA egyszer elkészül.

A pálmaház után gondoltam eszek egy palacsintát a büfében, aminek ekkorra már elég nagy látogatottsága volt. Általában a palacsinta errefelé 3 eurónál kezdődik a kristálycukros változattal, aztán innen emelkednek az árak az egyre szofisztikáltabb variánsok felé. Itt viszont olyan volt a rendszer, mint a viccben: volt a "pacsinta-alapmodell" 2,20 euróért, aztán voltak a feltétek 0,80 eurótól kezdődően. Én egy sós-karamellásat vettem, de nagy csalódás volt, ugyanis még csak nem is frissen sütötték a palacsintát, kénytelen voltam betenni a mikróba. Az egész helynek amúgy volt egy erőteljes szocreál hangulata, gondoltam is, hogy nem ártana ide valami nyugati befektető.

Innen már kifelé indultam, de azért útközben még megnéztem a játszóteret, benne a bambusz-labirintussal, az állatsimogatót a kecskékkel, a "méhlegelőt", meg a papagájokat (ezt én valamiért mindig ly-nal akarom írni), sőt voltak kenguruk (a kisebbik fajtából), meg egy majomketrec. Volt továbbá egy rész, amit zöldség és fűszerkertként lehetne jellemezni, itt szert tettem egy ratatouille receptre is.

Ez után még egy kicsit kerülnöm kellett visszafelé, hogy kijussak, de végül sikerült, és elindulhattam újra a belváros felé. Nem mentem vissza a kedvenc biciklimért (messze volt), hanem a bejáratnál lévő készletből válogattam. Azt hittem, hogy sikerült megint kifogni egy jobb darabot, de tévedtem, mert egyrészt nem volt csengője - egyáltalán -, pedig ez errefelé probléma, mert a gyalogosok előszeretettel grasszálnak a kerékpárúton, és még csak nem is nagyon zavartatják magukat, másrészt pedig szalajtott a lánc, vagy hogy mondjuk, amikor megugrik a lánc a fogaskeréken. Érdekes, ezzel a jelenséggel utoljára a kisbiciklimen találkoztam. Annyira azért nem volt rossz, úgyhogy egy lendülettel  mentem be a városba, és sikerült a fél órás időkeretben elérni a Mekit, és még vissza is adni a bicajt. Ez döbbenet, mert ezek szerint a repülőtér nem egész fél órára van biciklivel a belvárostól, de hogy akkor a villamosnak miért tart majdnem ugyanennyi ideig megtenni a távolságot, az rejtély.

Ez után megkerestem a városnéző kisvasutat, ami két útvonalat kínál, az egyik a várdombra megy fel, és megáll a kilátóponton fotószünetre, a másik pedig a belvárost járja végig. Mivel én a várat az előző nap elég alaposan végignéztem, a belvárosnéző járatra vettem jegyet, de várni kellett az indulásra vagy 40 percet, így ismét csak a Mekiben kötöttem ki, ugyanis az volt az egyetlen étterem a környéken, ahol várható volt, hogy beleférek az időkeretbe. Nagyon sokan álltak viszont sorba, így végre kipróbáltam a McDo+ alkalmazás rendelés opcióját, és némi kínszenvedés után - ami kb. addig tartott, mintha végigálltam volna a sort - megkaptam elvitelre a Big Mac menümet, amit a szomszédos parkban, egy kellemesen napos padon el is tudtam fogyasztani. 

Ez után visszatértem a kisvasúthoz, ahol engedelmesen megálltam a "Kérjük, itt várakozzon!" táblánál. Egyszer csak kiszólt a sofőr, és arról érdeklődött, hogy hogy vagyok. Először nem nagyon tudtam hová tenni a kérdést, de utóbb kiderült, hogy ez a Covid-teszt. Mikor mondtam neki, hogy "Ça va bien." (Jól vagyok), felengedett a vonatra, és nem nézte a Covid-passomat se. Elég érdekes hozzáállás, és oly ritka errefelé, mint a fehér holló. 

A vonat nem volt tele, rajtam kívül talán két pár volt még rajta összesen, így lehetett válogatni az ülőhelyek közül, és nem nagyon zavarta senki a kilátást. A cél az volt, hogy kényelmesen ücsörögve (ugyanis a parkban már lejártam a lábamat) megtudjam, hogy melyek a nevezetes belvárosi épületek, és ezt nagyjából teljesítette is a program, bár egy helyen volt egy olyan érzésem, hogy nem abból az irányból érkeztünk, mint ahonnan kellett volna, mert a "balra hátrafelé" megtekinthető épület valójában jobbra volt, elöl. A többi nagyjából stimmelt. 

Itt se mulasztották el megemlíteni a déli ágyúlövés történetét, amire úgy tűnik, nagyon büszkék. Jártunk a kikötőben is, megtudtuk, hogy hány ütemben, mikor és ki által történt a bővítés, majd még elmentünk a Garibaldi térre, ahol megállapítottam, hogy a nevezett úr igen széles körű nemzetközi elismerésnek örvend. Vajon mi volt a titka? Ráadásul itt felfedeztem egy étterem-kávézót, ami úgy tűnt, hogy minőségibb palacsintát kínál, mint a Parc Phoenix büféje, úgyhogy elhatároztam, hogy ide még visszajövök.

Megnéztük a Modern Art múzeumot kívülről, ami nevéhez hűen meglehetősen ronda, de talán a mélypont ez a szobor. Vagy épület? Ki tudja. Mindenesetre, a kockában állítólag könyvtár működik.

Láttunk továbbá egy teret valódi, termő narancsfákkal. Ez volt talán az egész túra csúcspontja.

Sajnos a kisvasútról nem lehetett igazán jó képeket készíteni

A kisvasutazás után tettem egy gyors kitérőt, hogy le tudjam fényképezni a szabadság szobrot. Úgy tűnik, hogy ebből elég sok helyre jutott itt Franciaországban, különböző méretekben, ez már a harmadik, amit sikerült lencsevégre kapni. (Mondjuk ebből egyet még a gimi alatt, Párizsban.)

Ez után pedig szereztem egy újabb biciklit, és visszatekertem a Garibaldi térre, amelynek nagy hibája, hogy elmulasztottak rá VéloBleu állomást tenni - nem is értem -, így kénytelen voltam ismét meglátogatni a Modern Art múzeumot, és onnan visszasétálni a térre. Nem nagyon volt kedvem ugyanis extra pénzt fizetni a kerékpár parkoltatásáért, miközben palacsintázok, különösen mivel ekkor már tudtam, hogy ez az utolsó programpont lesz, mert halálosan fáradt vagyok, és egy lépést sem tudnék már menni sehová.

Az étteremben egy nutellás-banános-tejszínhabos palacsintát ettem - ez errefelé a palacsinták királynője, innen nincs feljebb, vagy csak rendkívül ritka esetben. Mellé pedig megittam egy tejszínhabos forró csokit. Itt végre úgy éreztem, hogy végre azt kaptam, amit szerettem volna. Plusz volt az élményben, hogy az egész bizniszt franciául sikerült lebonyolítani. 

Egyékbént kíváncsi lennék, hogy ha itt a pincérek mindent megértettek, amit kérdeztem tőlük, illetve mondtam nekik, akkor máskor, máshol, mások miért néznek rám nagy, kikerekedett, boci szemekkel, amikor nem csinálok mást, csak felolvasom, amit őt maguk kiírtak? (Mint pl. a menzán, vagy múlt héten a Place Kléberen, ahol szintén palacsintáztam). Ennyire azért csak nem lehet rossz a kiejtésem... Azért különösen fura, mert a Zsuzsa kolléganőm, akivel elég sokat mozgok együtt, és aki elég jól beszél franciául, sem igazán törekszik a francia akcentusra, mégis valahogy őt mindig mindenhol megértik, még ha meg is kérdezik, hogy honnan jön ezzel a furcsa akcentussal.

Az étteremben sem időztem itt többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt, mert bár kellemes volt a hely, sokat rontott rajta, hogy errefelé nem tilos a dohányzás a vendéglátóipari egységekben, és mindig vannak, akik élnek is a lehetőséggel. Mivel volt még két villamosjegyem - amit még előző nap vettem, amikor azt gondoltam, hogy kimegyek a múzeumba -, az egyiket feláldoztam, hogy visszajussak a belvárosba. Itt megállapítottam, hogy a karácsonyi vásár továbbra is esélytelen - viszont érdekes módon már jár rajta keresztül a villamos. Kíváncsi lennék, mi változott  az előző nap óta?

Innen ismét kerékpárra kaptam, és megcéloztam a csomagmegőrzőt, de azért előtte még megálltam a tengerparton, hogy lefotózzam újra a tengert és az eget, ami egészen kivételes látványt nyújtott. 

Meg lefotóztam ezt a szállodát, ami szerintem az egyik, ha nem a legszebb az egész szállodasoron. Gondoltam, ha majd egyszer valaki előtt fel akarok vágni, majd azt mondom, hogy itt szálltam meg. Meg, hogy meglegyen a neve, ha egyszer megnyerem a lottó ötöst. :-)

Innen már gyalogosan mentem a csomagmegőrzőhöz, ahol már nem nagyon kellett magyaráznom, hogy ki vagyok, visszakaptam a csomagomat épségben, és megcélozhattam újra a villamost, hogy kijussak a reptérre.

A reptéren aztán bolyongtam egy csomót, ugyanis egyszerűen nem találtam az indulási oldalt. Akármerre mentem, mindenhová az volt kiírva, hogy érkezés, én pedig már kezdtem kétségbe esni, ugyanis két reptér van, az 1-es, és a 2-es, és a beszállókártyámról nem derült ki, hogy melyiken kellene lennem. A 2-esre érkeztem, logikus volt a feltételezés, hogy onnan is indul vissza a gép, de a franciáknál sosem lehet tudni. Végső kétségbeesésemben megkérdeztem az információt, hogy hol a francban van az indulási oldal. A csaj mosolygott, és közölte, hogy az emeleten. Erre még kedvem lett volna megkérdezni, hogy ezt mi a fenéért nem lehet kiírni, de inkább elindultam a jelzett irányba, mert alig vártam, hogy le tudjak végre ülni. Egyébként az emelet korábban is megfordult a fejemben, csakhogy az oda vezető mozgólépcső tetejénél egy gyönyörű, nagy tábla hirdette, hogy "Arrivées". Kíváncsi lennék, hogy ezt az ellenség megtévesztése miatt írták ki, vagy direkt az ide látogató turistákat szívatják.

Végül sikerült átjutni a biztonsági ellenőrzésen, de még nem volt kiírva, honnan indul a gépem (több, mint három óra volt még addig), így gondoltam, hogy keresek egy kellemes ülőhelyet egy konnektor mellett, és meghallgatom az adventi istentiszteletet Fehérvárról, felvételről. A tervbe ott csúszott hiba, hogy szemben a budapesti és az entzheimi repülőtérrel, a nizzai reptér tervezőjének a fejében fel nem merült, hogy aki telefont akar tölteni, az nem akar eközben az asztal mellett ácsorogni. Volt ugyanis egy kifejezetten konnektorokkal, meg - nem működő - USB portokkal ellátott kerek asztal, a magasított fajtából, de nem volt mellette szék. Ahol meg a padok voltak, ott még véletlenül se volt konnektor. Így aztán álltam még vagy egy órát, amíg végignéztem az istentiszteletet.

Mikor vége lett, akkor végre le tudtam ülni, mert eddigre a telefon is feltöltött. Nagyon kellemetlen viszont, hogy hasonlóan az entzheimi repülőtérhez, a nizzai is olyan meleg volt kb. mint a pálmaház a Parc Phoenixben: neki kellett vetkőzni. Ez egy általános jelenség egyébként errefelé, hogy túlfűtik a középületeket, ahová az emberek nagykabátba mennek be, pl. a múltkor is kénytelen voltam levetkőzni a H&M-ben, mert folyott rólam a víz (előtte már jártam az UniQlo-ban is, dettó). A Bíróságon bezzeg meg lehet fagyni, állítólag a vírus miatt nem fűtenek rendesen. Kíváncsi lennék a döntés logikájára.

Na de vissza Nizzába! Végül csak kiírták a járatomat, úgyhogy szedhettem össze az összes cuccomat, hogy átgyalogoljak a kapumig, ahol mindenestül meglátogattam a mellékhelyiséget, ahol annak ellenére nem gondolnak rá, hogy az ember a teljes cókmókjával megy pisilni, hogy 10 percenként bemondják a hangosbemondóba, hogy a gazdátlanul hagyott táskákat megsemmisítik. Ez után lecuccoltam a kapunál, és a telefonomon megnéztem, hogy a jobbra lévő vendéglátóipari egységben lehet-e valami normális kaját kapni. A két palacsinta, meg az egy BigMac, salátával, nem igazán volt elég még úgy se, hogy elvileg reggeliztem is. Sajnos azonban ez egy ilyen fancy hely volt, ahol leginkább mindenféle zöldségleveket árultak, így inkább kihagytam, és vettem egy chipset a szemközt lévő automatából (reméltem, hogy odáig el tudok menni a csomagjaim nélkül, az említett jogkövetkezmény nélkül). A chips aztán kitartott vagy három napig, ugyanis bár elég kicsi volt, én ennyi olajat sült krumplin még életemben nem láttam.

Itt viszont már nem kellett már sokat várakozni, mert elég hamar megnyitották a beszállást. Itt szépen sorba állították a népet, méghozzá nagyjából soronként, és már a sorállás közben ellenőrizték a Covid-passt, így a boardingnál már csak a beszállókártyát meg a személyi igazolványt kellett mutogatni. Mindig aggódom, hogy egyszer megbukom a Szputnyikjaimmal, de hála Istennek, a franciák továbbra sem érdeklődnek, hogy milyen oltása volt az első kettő az embernek, megelégszenek azzal, hogy zölden jelez a QR-kód olvasó. Többek között ezért nem nagyon fogok Németországon keresztül utazni a közeljövőben, ugyanis a kollégák szerint a németek kíméletlenül ellenőrzik a korábbi oltásokat is. Itt viszont ilyen gond nem volt, úgyhogy elég gyorsan fenn is voltam a gépen, sőt, mindenki olyan hamar beszállt, hogy kb. 10 perccel a kiírt idő előtt el is indultunk, és kb. negyed órával hamarabb értünk Strasbourgba, mint kellett volna. Ezúttal nem felejtettem el a rágót, így a fülemnek nem volt gondja. Érdekes, hogy ha csak rágó nélkül próbálok rágó mozdulatokat végezni az nem használ.

A kellemes nizzai időjárás után extra kellemetlenül érintett, hogy az entzheimi repülőtéren kaparni kellett a jeget a kocsiról, hogy el tudjak indulni. Ez így este negyed tizenkettő körül különösen kellemes elfoglaltság, plusz először azt hittem, hogy nem fogom tudni kinyitni a kocsiajtót, hogy el tudjam indítani a fűtést. Mondtam is másnap Zsuzsa kolléganőmnek, aki ugyanaznap Toulouse-ból érkezett, és egy órát várt a vonatára, hogy közben igazán lehelgethette volna a kocsimat. :-) Azért némi feszegetés után ki tudtam nyitni. Mikor végre elindultam, kiderült, hogy a parkolójegy a hátizsákomban maradt a csomagtartóban. Megálltam, előszedtem, elindultam újra. Erre a kiléptetőrendszer közölte, hogy fizessek. Ezen is egy kissé meg voltam zúdulva, ugyanis úgy emlékeztem, hogy előre kifizettem a parkolást interneten, csak később jutott eszembe, hogy ja, nem, mert azt csak a P4-es parkolóban lehet megtenni, én meg a P2-ben parkoltam. Ráadásul az automata nem fogadta el a telefonos fizetést, tehát szállhattam ki újra (ehhez vissza is kellett tolatni), hogy elővegyem a pénztárcámat is. Nagy nehezen aztán mégiscsak kijutottam reptérről, és onnan már csak a GPS-t kellett követni hazáig, így nagyjából éjfélre haza is értem, és fél egyig, míg  ágyba nem kerültem, szidtam magamat, hogy miért felejtettem el otthon dolgozást kérni másnap reggelre.

Viszont hála a halálos kimerültségnek, elég hamar sikerült elaludni, és meglehetősen jól is aludtam, bár így se bántam volna, ha kicsit tovább alhatok, ásítoztam is elég sokat a munkahelyen. Azért, mindent egybevetve, azt hiszem, megérte.

Azok kedvéért, akik kíváncsiak rá, hogy miért ilyen lassan csordogálnak a posztok, elmondom, hogy megírni egy ilyen posztot kb. két óra, megszerkeszteni és feltölteni bele a képeket, kb. 4 óra. Vagyis majdnem ugyanannyi időt töltöttem eme három poszttal, mint amennyi időbe az élményanyag begyűjtése került. Kissé körülményes ez a blog, ami a képek beillesztését illeti. Van még egy adag fotóm a múlt vasárnapi karácsonyi vásár látogatásról, de azokból valószínűleg nem lesz poszt. Attól tartok, nem érné meg a fáradságot. :-)