Gondolkodtam, hogy ebből írjak-e posztot, mert legszívesebben elfelejteném az egészet, de aztán úgy döntöttem, hogy azért ez is egy élmény, és végül is a szombat nagy része egész jó volt. Ez a poszt egy panaszkodós poszt, amihez a címet Rejtőtől loptam. Rövid, tömör és kifejező.

Ez az egész elátkozott dolog ott kezdődött, amikor a Volotea törölte a korzikai járatomat, eredetileg ugyanis pünkösdkor Korzikára terveztem menni. A Volotea kedvesen megfúrta ezt a tervet, ugyanis haza szívesen hazahoztak volna, ha valahogy odajutok. Velük vagy egy éjszakára tudtam volna menni, vagy egy hétre. Az előző nem volt elég vonzó ajánlat, az utóbbihoz meg nem volt elég szabadnapom.

Zsuzsa kolléganőm ajánlotta helyette Deauville-t. Nem ugyanaz, mert Korzikán fürödni terveztem, azt viszont éreztem, hogy a La Manche-csatorna ehhez nekem hideg, de legalább tengerpart, és állítólag szép, tehát lemondtam Korzikát, és lefoglaltam a vonatot, és még szállást is sikerült találni Trouville-sur-Mer-ben (ez a Dauville melletti falu, össze vannak nőve). 

Aztán a hétvége előtti szerda este a kolléganőmről, akivel egész nap egy irodában ültünk - igaz maszkban - kiderült, hogy covidos. Ekkor elgondolkoztam, hogy lemondjam-e ezt is, mert mi lesz, ha elkaptam, és épp ott leszek beteg? De reménykedtem, hogy a maszk meg a plexifal, meg a Szputnyik-Pfizer trió megvéd, valamint erősen igyekeztem bízni Istenben, és mikor péntek reggel is még negatív volt a covid-teszt, akkor úgy gondoltam, hogy nekivágok.

Strasbourgból az 5 órás TGV-vel mentem volna Párizsig, ahol 1 óra 8 percem volt az átszállásra, igaz, közben át kellett volna jutni másik pályaudvarra, de elvileg az negyed órára van, tehát működnie kellett volna. Mikor kiértem a strasbourgi vasútállomásra, az SNCF app már azt jelezte, hogy a vonat 5 perc késéssel indul szerelvénykiállítási problémák miatt. Rossz ómen. De 25 perccel korábban megnyitották a "check-in"-t, és az utasközönség szépen elfoglalta a peron minden egyes négyzetcentiméterét. A TGV-n helyjegy van, a peronon meg be van jelölve, hogy hol lesz a kocsi, amibe majd fel kell szállni. Az én jegyem az utolsó, a 8-as kocsiba szólt, és elvileg a Z-betűnél kellett volna beszállnom, csakhogy a peron csak X-ig tartott. Ez is némi aggodalomra adott okot, de úgy voltam vele, hogy ok, nem elég hosszú a peron, majd felszállok az X-nél, aztán szépen elsétálok hátra. 

Vártunk, vártunk, aztán kb. 5 perccel az indulás előtt, megértekezett a vonat 4, azaz négy darab kocsival, és elment szépen előre. Az első négy kocsi utasai be is szálltak, a hátsó négy kocsi utasai pedig türelmesen várták, hogy megjöjjön a másik négy kocsi is. Eltelt az öt perc késési idő, és a vagonjaink sehol. Minden egyes érkező vonatról azt hittük, hogy végre a miénk, de minden egyes alkalommal csalódnunk kellett. A hangosbemondót nem lehetett hallani, az app meg továbbra is 5 perces késésről írt. Aztán lett belőle 25 perc, de a vonatunk akkor se jött meg. Végül, több mint egy fél órás késéssel elment a vonat első négy kocsija, a hátsó négy kocsi utasai meg szépen ott maradtak a peronon. Ugyanazért a pénzért, amiért az első négy kocsi utasai elmentek. Vagy nem mind, mert ott volt az első osztály. Most már értem, miért éri meg első osztályú jegyet venni, habár lehet, hogy azzal se mentem volna sokkal többre, hiszen a félórás késés is sok, ha átszállásról van szó.

Ekkor az app még mindig késést jelzett, én pedig egyre idegesebb voltam, mert minden perccel csökkent az esély, hogy elérjem a csatlakozást Párizsban. Közben folyamatosan cseteltem Zsuzsa kolléganőmmel, aki meg a főnökünkkel csetelt, hogy felszálljak, ne szálljak, mit csináljak, mi lesz, ha lekésem a csatlakozást, mi lesz, ha nem szállok fel, stb. Mindketten nagyon rendesen próbáltak segíteni, pl. hogy ha nem szállok fel, bukom a vonatjegy árát (és itt TGV jegyről beszélgetünk), meg nézegettek nekem alternatív útvonalakat dacára annak, hogy Zsuzsa speciel épp Georgiában (hogy polkorrekt legyek - másoknak Grúzia) nyaralt. 

Közben összehaverkodtunk pár sorstárssal a peron végén, ők se tudtak többet, mint én, de legalább értették a hangosbemondót, amikor végre bemondta, hogy fáradjuk át másik vágányhoz, mert onnan fog menni a vonatunk. Akkor már 50 perc késése volt a vonatnak, matematikai esélyem se volt, hogy elérjem a csatlakozást. A főnök javasolta, hogy faggassam a kalauzt, mert ők szokták tudni, hogy mi a teendő, de akit felszállás előtt megkérdeztem, az azt mondta, hogy nem tudja, majd a vonaton kérdezzem meg. Végül is felszálltam, pedig lehet, hogy ez volt a második égi jel (a covidos kolléganő után),  hogy nem kellene menni. Csak hát az ember nem szívesen bukja a vonatjegyet, meg a szállást százezer forintos nagyságrendben.

A vonaton pont egy olyan nő mellé kerültem, akivel - többek között - már a peronon is bratyiztunk. Ő Párizsba ment, így ő annyira nem izgatta magát, de ajánlotta, hogy próbáljam meg a BlaBlaCar nevű autómegosztó alkalmazást, és meg is mutatta, hogy hogy működik. Közben a főnököm is talált egy alternatív útvonalat a SNCF alkalmazásban, mert mint kiderült, az app kezeli a vonatokon kívül a buszokat, sőt a carsharinget is. Egész Párizsig ezzel voltam elfoglalva, és végül sikerült találni egy BlaBlaCart, aki Párizsból ment Deauville-be aznap este 9 órás indulással, így volt esélyem elérni. 

Közben a vonaton - rendkívül halkan - bemondták, hogy akinek csatlakozása van, az keresse a személyzetet a ki tudja hanyas kocsiban, így rábíztam a szomszédra a cuccaimat, és elindultam előre. Meg is találtam őket, és ami öröm az ürömben: tudtak angolul. Azt mondták, hogy ha odamegyek az információhoz Párizsban, akkor adnak nekem szállást éjszakára, és reggel továbbmehetek a reggeli vonattal, de mondtam, hogy az nem jó, mert le van foglalva a szállásom Trouville-ben, és ha már fizettem érte, ott szeretnék aludni. Érdeklődtem a jegy visszatérítés lehetőségéről, azt mondták, hogy a késés miatt a TGV jegy árának egy részét úgyis visszaadják, megmutatták, hogy hol kell visszaigényelni az appban.

Tehát maradt a BlaBlaCar. Sikerült lefoglalni, ami egy csoda, mert nem nagyon volt térerő a vonaton, és a vonat wifije se igazán működött. Ez egyébként úgy működik, hogy az ember az app-ban lefoglalja és kifizeti az utat, és utána csak meg kell jelenni. 20 euró volt, olcsóbb, mint a vonatjegy Párizs-Trouville között.

Párizsba megérkezve el akartam menni még WC-re - a nagy izgalom után -, de felhívott a sofőr, hogy máshonnan indulna, ha nem gond. Szintén mázli, ő is tudott angolul, így nagyjából meg tudtuk beszélni a helyzetet, de azért megkértem, hogy ugyan küldje már el hely nevét sms-ben, ahová mennem kell, és meg is tette. Ezek után a WC ugrott, rohantam a metróra, hogy le ne késsem az indulást.

Párizsnak remek jó metróhálózata van, csak az vele a baj, hogy sokszor 10+ vonalal találkozik ugyanott, és egy földalatti labirintusban kell megtalálni, hogy merre kell átszállni. Mivel az ember a föld alatt van, a GPS se segít. Én is bolyongtam egy csomót az átszállásnál, és pont elment az orrom előtt az RER (a helyi HÉV), ami még önmagában nem lett volna baj, de a franciák, mint mindig, most is sztrájkoltak, és a következő járat kimaradt. Végül azért csak megjött az azt követő vonat, és csekélyke késéssel meg is érkeztem az indulási pontra, ahol már várt rám a sofőr, hogy el ne kavarodjak.

Kiderült, hogy angoltanár. Úgy tűnik, hogy az angoltanárok Franciaországban is tudnak angolul, soha ilyen jó kiejtéssel franciát még  hallottam angolul beszélni. A feleségével mentek Deauville-be, és közben lett még egy utas, egy francia gyógyszerész-lány, egy kutyával. Utóbbi azért volt érdekes, mert mintha az autó leírásában az lett volna, hogy állatmentes, de egyébként a kutya nagyon aranyos és nyugodt állat volt, nem sok vizet zavart. Többnyire ők hárman beszélgettek franciául, de azért a sofőr néha nagyon kedvesen nekem is feltett kérdéseket. Én nem nagyon vagyok idegenekkel csevegős, tehát nem bántam, hogy nem kell nagyon belefolyni a beszélgetésbe. Hálát adtam, hogy a nyaralásom mégis sínre került, és vártam, hogy megérkezzünk. Azért is, mert bár a pali elég jól vezetett, de autópályán azért elég ijesztő, amikor valaki két kézzel gesztikulál beszéd közben.

Végül is megérkeztünk Deauville-be, és a sofőr nagyon kedvesen felajánlotta, hogy elvisznek engem egészen a címig, ahová mennem kell, én meg elfogadtam. Ez egyébként egy plusz, ugyanis térkép alapján úgy tűnt, hogy a szállásom nincs messze a vasútállomástól, csak az nem derült ki, hogy az egész utat hegynek felfelé kell megtenni. Nevezhetnék a helyet Beaumont-sur-Mer-nek is, ha valakinek mond valamit ez az elnevezés. Akinek nem, annak nagyon ajánlom, hogy nézze meg a Dajkamesék hölgyeknek című filmet (Bedtime story, Marlon Brando és David Niven főszereplésével). Ez itt ugyan nem a Riviéra, de kaszinó meg pénzes turisták itt is vannak.

Amikor megérkeztünk, a sofőr még magát a szállást is segített megkeresni, tehát tényleg nagyon rendes volt. A szállásra ezek után simán bejutottam. Egy számzáras kulcstartóból kellett megszerezni a kulcsot, könnyen ment. Belépve kiderült, hogy ez valakinek a nyaralója, amit bérbead, mikor nem használja. Nem volt luxuslak, de azért szépen rendben volt, és még kertkapcsolata is volt rózsákkal, meg kiülős hellyel.

Ekkor már éjfél körül járt, és én aludni vágytam, de előtte még szemtelenül bekapcsoltam a villanyfűtést (gondoltam, ne fázzak már a pénzemért), és elmentem WC-re. Ez utóbbi hibának bizonyult, mert lehúzás után a víz nem állt el. Alacsony, nyomógombos tartálya volt a WC-nek, és bár a gomb nem esett be, de a harang nem ment vissza a helyére, és nem töltött a tartály, hanem szépen átfolyatta a vizet. Mit csinál az ember éjfélkor egy idegen lakásban ilyenkor? Gondoltam, hogy a tulajt mégse zavarom, mivel nem is akarnám, hogy odajöjjön éjnek évadján (meg ki tudja egyébként is, hogy hol van), ezért jobb híján elzártam a befolyásnál a vizet, és reméltem, hogy reggel meg tudom oldani a problémát.

Reggel aztán írtam a tulajnak, aki képben volt a problémával, mondta, hogy mozgassam meg a tartály fedelét, az szokott segíteni. Némi mozgatás és gombnyomogatás után a probléma megszűnt, és később már nem is jött elő.

Ekkor reméltem, hogy a pechsorozatnak vége van, és elindultam a partra. Lefelé menet eszembe jutott, hogy annó, 7 éves koromban, Rovinj-ban minden este mennyit bolyongtunk vacsora után, amíg visszataláltunk a Brigade ulice-ba (helyesen Ulica Prve istarske brigade), ahol a szállásunk volt, de hála a GPS-nek, itt ez a veszély nem fenyeget. 

A tengerpart tényleg szép. Jó széles, homokos strand van, ráadásul épp apály volt, úgyhogy még szélesebb volt. Nem volt túl meleg, de azért beletapicskoltam a víz szélébe, és elég sokat sétáltam a parton. Amikor meguntam, akkor megcéloztam a belvárost. Előtte még kilátogattam a móló végére, és a kikötő mentén indultam vissza, útbaejtve a kaszinót. A kaszinóval átellenben találtam egy jónak tűnő palacsinázót, ahová gondoltam, majd még visszatérek. 

A belváros szűk utcácskákból áll, és tele van boltokkal elsősorban pénzes turistáknak. De volt egy frankó cukrászda, ahol nem bírtam megállni, hogy meg ne kóstoljam a házi krémes francia változatát (jó volt), meg vettem kekszet rágcsálnivalónak. Azt reméltem, hogy sós, de igazából linzer volt. A franciák nagyon jók az édességben, de ha valaki sós rágcsálnivalóra vágyik, akkor nagyjából meg van lőve. Vagy talál egy boltot, ahol lehet kapni ropit vagy chipset, vagy ha nem, akkor így járt. Olyat, hogy pogácsa, vagy sós leveles tészta, na ezt a műfajt nem ismerik. Benéztem a halpiacra, de gyorsan söpörtem is kifelé, mert elég büdös volt. Viszont láttam egy csomó tengeri herkentyűt, amit eddig még soha. Beugrottam a helyi tourinformba is, és szereztem egy térképet, amin rajta voltak a főbb látnivalók, és megállapítottam, hogy nagyjából ki is pipáltam mindet, amit meg nem, azt gondoltam, majd megnézem másnap.

Fogtam tehát magamat, és átsétáltam Deauville-be, hogy ott is körülnézzek. Ücsörögtem egy kicsit a kikötőben, és néztem a kifutó vitorlásokat, meg vártam, hogy lecsukják a hidat, hogy ne kelljen megkerülni a kikötőt.

Odaát kiderült, hogy Deauville még sokkal puccosabb hely, mint Trouville. Olyanok vannak a tengerparton, hogy teniszklub, lovarda, golfpálya stb., szóval úgy tűnik, hogy kifejezetten a felső tízezernek van kitalálva. Itt először a városban sétáltam egy kicsit, utána céloztam meg a tengerpartot, ahol szintén elvoltam egy darabig. Sétáltam a vízben, csigákat gyűjtöttem (a változatosság kedvéért), de amikor elkezdtek gyülekezni a viharfelfők, úgy döntöttem, hogy talán el kellene indulni vissza.

Amikor a parton leültem egy törött padra, hogy felvegyem a cipőmet beszólt nekem egy csaj. Azóta se tudom, hogy pontosan mit akart, mert franciául nem értettem meg, angolul meg nem bírta elmondani, de valami olyanra célozgatott, hogy az ő helyén ülök. Ez elég érdekes, mert 1. nem ült rajta, 2. nem volt ráírva a neve, és 3. egyébként is másfél léc hiányzott a padból, tehát nem nagyon értettem, hogy miért ragaszkodik annyira hozzá. Végül a mellettem ülő átadta neki a helyet azzal, hogy ők már úgyis mennek, ebből gondolom, hogy ez lehetett a problémája. És nem, nem bérelhető pad volt - elvileg, vagy ha mégis, nagyon nem látszott rajta.

Visszafelé is még tettem azért egy kört a városban, amit kissé megbántam, mert láttam ugyan sok érdekes házat, de amellett láttam egy csomó leánybúcsús csapatot is, meg egy szállodaerkélyt egy csokor piros szíves lufival, ami eléggé rányomta a bélyegét a hangulatomra. Az egy dolog ugyanis, hogy nem tartozom a felső tízezerhez, de az egy kissé más, hogy se menyasszony, se nászutas nem vagyok egy olyan helyen, ahol úgy tűnik, hogy mindenki más az. Általában az ilyesmi nem szokott zavarni, pl. ha Budapesten vagy akár Strasbourgban futok bele leánybúcsúsokba, de itt valamiért elég mélyre ment.

Megcéloztam hát a szállásomat, és akkor kiderült, hogy a telefonomon a GPS jó szokás szerint most se működik, ugyanis ki tudja miért, de ha nincs fenn a telefon wifin, akkor közli, hogy off-line, pedig van rajta több giga mobilnet, ami Németországban gyönyörűen működik is, de Franciaországban valamiért nem. Tehát a reggeli elképzelésem, hogy majd szépen GPS-szel visszatalálok, becsődölt. A tourinformban szerzett térképemen pont azt a részt takarta ki egy reklám, ahol a szállásom volt. Így aztán nem volt más lehetőségem, mint a jó tájékozódási képességemben bízni. Azt tudtam, hogy kelet felé kell menni, párhuzamosan a parttal, és mindig felfelé, tehát ezt a taktikát próbáltam követni és a V-alakú elágazásoknál jobbra, a hegy felé tartottam. Mikor már azt hittem, hogy most már tutira túlmentem, egyszer csak megérkeztem az utcámba, amin már csak végig kellett menni. Pont a zivatar előtt visszaértem a szállásra.

Ez volt az a zivatar, ha valaki látta és emlékszik rá, amiről másnap odahaza is cikkeztek, hogy mekkora vihar volt Franciaországban. Ja, hát elég nagy volt. Egy villám ott csapott be közvetlenül a szállásom mellett, azt hittem, hogy szívrohamot kapok, akkorát szólt, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, mert a villanással egyidejűleg már csattant is.

Ennek megfelelően a másnap se volt éppen kirándulóidő. Nem mondom, hogy folyamatosan esett, de folyamatosan lógott az eső lába, és amilyen vastag volt a felhőréteg, nem úgy tűnt, hogy meg lehet úszni pár csepp esővel, mint előző nap délelőtt. Ha sütött volna a nap, lementem volna a tengerpatra, és ellettem volna a tengert bámulva egész nap, de nem volt kedvem lemenni azért, hogy ronggyá ázzak, mielőtt visszamászhatnék a szállásra. Zárttéri programlehetőség pedig nemigen van a városban, mivel még az éttermek is jobbára kiülősek, az a villa meg, ami ott volt a közelben, és elvileg meg lehetett volna nézni belülről, épp nem volt látogatható. 

Maradtam hát otthon, megnéztem online a fehérvári istentiszteletet, és közben reménykedtem, hogy másnap (pünkösd hétfőn) jobb idő lesz. Idáig jutottam a gondolatban, amikor rájöttem, hogy ok, de akkor is mit fogok kezdeni a bőröndömmel, meg a hátizsákommal egész nap, hiszen 11-kor el kell hagyni a szállást, a vonatom meg csak 17 órakor indul vissza. Talán meg lehetett volna kérni a tulajt, hogy hadd maradjon a csomag, de nem lett volna kedvem egész napos program után még visszamászni a hegyre a csomagokért, úgy, hogy ráadásul az ellenkező irányban volt, mint a vasútállomás. Találni kellett hát csomagmegörzőt.

Először az SNFC honlapján néztem körbe, mert én naív magyar azt gondoltam, hogy minden vasútállomáson van csomagmegőrző, különösen egy üdülővárosban. Ehhez képest SNFC büszkén hirdeti, hogy már 14 vasútállomáson van csomagmegőrzője, de abból egyik se volt a Deauville-i. Mondtam, én erre azért nem lennék ennyire büszke, hiszen Magyarországon is szégyen lenne ez a szám, nemhogy egy ekkora országban. Állítólag a terrortámadások után szüntették meg mindet. Köszi.

Ez után felmentem a Google-ra. Ki is dobta a Nannybag nevű oldalt, ami egy franchise rendszerben működő csomagmegőrző hálózat, és remekül működött Nizzában, mikor decemberben ott voltam: pár tucat hely közül tudtam válogatni, az egyik mindössze pár sarokra volt. Ehhez képest Deauville-ban egyetlen lehetőséget dobott fel, egy elektromos szakáruházat, ami pünkösd hétfőn zárva van. Az egy dolog, hogy pünkösd hétfőn az emberek ne akarjanak elektromos szerelvényeket venni, na de hogy lehet egy üdülőhelyen az egyetlen csomagmegőrző egy olyan boltban, ami egy hosszú hétvégén zárva van?

Kutakodtam még vagy egy fél órát a neten, többek között megnéztem, hogy a tourinform honlapja nem írja-e, hogy vállalnak csomagmegőrzést (nem), megnéztem a város honlapját (nem is hallottak még csomagmegőrzőról), és végül úgy döntöttem, hogy akkor "... be". Ha a felső tízezernek tudnak csinálni puccos boltokat, teniszpályát, lovardát meg golfpályát, de egy hátizsákos turistának képtelenek csinálni valahol egy automata csomagmegőrző- szekrényt, akkor egy percet se vagyok hajlandó tovább maradni, és egy centet se fogok többet elkölteni a városban. (Ennyit a palacsintázóról.)

Fogtam magamat tehát, és szépen átfoglaltam a hétfői vonatjegyemet vasárnap délutánra. Ez se volt könnyű, mert a Párizs-Strasbourgot át tudtam foglalni az SNFC appban, de a Deauville-Párizsra hibát jelzett, és nem hagyta. Kénytelen voltam hát új jegyet venni, és reméltem, hogy majd vissza tudom váltani valahogy a másikat, bár ezen a ponton már annyira ki voltam bukva, hogy úgy voltam vele, hogy ha bukom is a vonatjegy árát, akkor is hazamegyek. Végül a vasútállomáson visszaváltották nekem. 

Megkérdeztem, hogy a Párizs-Deauville-t nem tudnám-e visszaváltani, mivelhogy lekéstem idefelé, mire kaptam egy reklamációs oldal linket, hogy ott igényelhetem vissza. Hazafelé ezzel szórakoztam, meg azzal, hogy a TGV visszatérítést is érvényesítsem. Az eredmény: mind a két visszatérítést megkaptam: voucherben. Tök jó, ha akarok még a hátralévő két és fél hónapban vonatozni azzal a kockázattal, hogy megint otthagynak a vasútállomáson, akkor felhasználhatom azt az összeget, amit amúgy csak simán elbuknék. Megírtam nekik, hogy nem tűnik túl vonzónak ez a lehetőség, mivel erősen csalódtam a TGV-jükban, és egyébként is külföldi vagyok, így nincs egy évem felhasználni a vouchert, és kértem, hogy fizessék vissza mégis pénzben. Eddig nem kaptam választ.

Most már azt hiszem, hogy talán érthető a címadás. Ez volt eddig a legrosszabb kiruccanásom itt Franciaországban, mélyen alulmúlt minden eddigit. De hazaérve egy üzenet várt a Norvégiában élő barátnőmtől, hogy beszélhetnénk-e másnap, így aztán némileg kárpótolva lettem. Nem mondom, hogy a szombati nap (többségében) nem volt kellemes, de hogy csak azért nem utaztam volna több mint 1000 kilométert, az is biztos. Inkább maradtam volna otthon, és élveztem volna a semmittevést. Vagy bicikliztem volna a napsütötte Strasbourg környékén.

Azóta nem is nagyon igyekszem menni sehová, úgyhogy az a gyanúm, hogy hasonlóan nagy poszt már nem nagyon lesz. Egy-két kisebb élményanyag azért még van raktáron.