Ez a poszt a Svájcban eltöltött hétvégéről szól. Gondolkodtam, hogy milyen cím fejezné ki leginkább az ott eltöltött időt, és akkor ötlött fel bennem a fenti filmcím, amitől képtelen voltam elvonatkoztatni (magyarul: Hóbortos hétvége). Bár itt nem halt meg senki, de a hétvége határozottan nem is úgy alakult, ahogy szerettem volna. Szóval ez alapvetően egy panaszkodós poszt, hogy sikerül-e némi humorral javítani az állagán, azt majd meglátjuk.

Az egész úgy indult, hogy Cristiana (a román EJTN-es lány) felvetette, hogy menjünk el ezen a hétvégén Baden-Badenbe. Ez már egy ideje tervben van, de ezúttal úgy tűnt, hogy meg is valósul. Már kimostam a törölközőimet, és kezdtem volna pakolni a fürdőruhát, amikor Katerina (Görögországból) felvetette, hogy mi lenne, ha inkább elmennénk egész hétvégére Svájcba. Cristiana kapott az ötleten, így megváltozott az úticél, és hosszabb is lett a kirándulás a tervezettnél, de jó, legyen egy egész hétvégés Svájc.

Cristiana elkezdte nézegetni az internetet, és rátalált a Rajna-vízesésre, ami egy meglehetősen látványos hely, nekem is kezdett határozottan tetszeni a svájci kiruccanás gondolata. Elhatároztuk, hogy már pénteken megyünk, és két éjszakát ott alszunk. Ekkor Cristiana kapott egy tippet egy ismerőstől, hogy ha Svájc, akkor Luzern, és elkezdte keresgélni, hogy mit lehet ott megnézni. Gondoltam, hogy két nap nem olyan sok, egyik nap várost nézünk, másik nap megnézzük a vízesést, de le lettem szavazva azzal, hogy a vízesés messze van, nézzük meg inkább a Gelmersee-t. Na most, igaz, hogy előbbi kb. 30 kilométerrel messzebb van, de időben ugyanannyi. Viszont a képeken a Gelmersee is elég jól néz ki, tehát úgy voltam vele, hogy ok, akkor Gelmersee.

Ekkor jött Dace (Lettországból) azzal a gondolattal, hogy utána kellene járni jobban, hogy hova is érdemes menni (mármint, hogy tényleg Luzernben szálljunk-e meg), de mivel ekkor már csütörtök volt, közöltem velük, hogy szerintem meg inkább dönteni kellene végre, és le kellene foglalni a szállást. Neki is álltam, ráment az egész csütörtöki napom. A feladat ugyanis nem volt túl egyszerű, mert hatan voltunk, abból egy fiú, Gabriel, Romániából. Lehetőleg olyan szállást kellett hát találni, ahol ő külön tud aludni. Felmentem AirBnB-re, és gyakorlatilag elsőre kidobott egy hét fős lakást, aminek az elrendezése olyan volt, hogy biztosítható volt Gabrielnek a külön szoba, ráadásul olcsón (svájci viszonylatban), így megosztottam a többiekkel. Közölték, hogy jó, de olyan hely kellene, ahol le tudjuk parkolni az autót. Ok, kerestem tovább, és találtam egy csomó szállást parkolóhellyel, nagyjából hasonló áron vagy egy kicsit drágábban, igaz, nem Lucernben, hanem onnan 10-20 km-re. A többiek végignézték, és végül a legelsőre szavaztak, hogy az volt a legjobb, az autót majd megoldjuk. Tök jó, tényleg érdemes volt a fél napomat kereséssel tölteni. 

6-ból 5-en tehát rábólintottak a szállásra, Katerina viszont közölte, hogy ő még keresgél, mert külön szobát szeretne. Egy kicsit hagytuk, aztán a szép görög hagyománynak megfelelően 5/6-os aránnyal leszavaztuk őt, aki mondta, hogy ok, próbál magának találni külön egy szobát valahol. Hát ez nem sikerült neki, és végül lemondta az egészet. A foglalással elment vagy két órám, mert nem bírtam rávenni a svájci AirBnB oldalt, hogy fogadja el a francia telefonszámot (végül a magyar jó volt neki), így viszont még volt esélyem megkérdezni Katerinát, hogy biztos ne 6 főre foglaljak-e, mert csak 5 euróval több, tehát ha mégse jön, nem bukunk olyan sokat. Nem, köszi, nem tud jönni, mert a pénteki indulás neki egyébként is korai, csak szombat reggel jönne. Ok. Nagy nehezen lefoglaltam a szállást 5 főre, mikor is bejelentkezett Vania (Bulgáriából), hogy csak most látta, de ő is jönne. Ok, módosítsuk mégis 6 főre! Remek. 

A másik probléma az autók elrendezése volt. 6 fő már nem fér be egy autóba, tehát úgy volt, hogy két autóval megyünk. Az egyiknek rögtön bejelentkezett Dace, mondván, hogy neki van svájci autópálya matricája, így nem kellene venni. Ez jó gondolatnak tűnt, mert Svájcban csak éves autópálya matrica van, 40 euróért (ahhoz képest azért egész olcsó, de mégse egy tíznapos). Én felajánlottam, hogy leszek én a másik sofőr, ami meg azért lett volna jó ötlet, mert az én kikötésem az volt, hogy vasárnap legkésőbb este 8-ra haza akarok érni, másnap volt ugyanis a Cake Day a bíróságon, amire sütit akartam sütni. Ha pedig az én autómmal megyek, akkor jövök, amikor akarok, mert a többiek, ha maradni akarnak még, beférnek mind Dace kocsijába. Időközben azonban Gabriel is bejelentkezett a kocsijával, és miután megígérte, hogy mindenképp hazahoz engem vasárnap 8-ra, elfogadtam, hogy ő legyen a másik sofőr. Ez utólag hibának bizonyult (sőt valójában a legfőbb hibának), de erről később.

Pénteken fél ötkor indultunk a Bíróságról. Pozitív, hogy kiderült, hogy a belépőkártyánkkal be tudunk hajtani a Bíróság parkolójába, Gabriel ugyanis ott parkolt. Ez azért érdekes, mert azt mondták, hogy nem jár nekünk parkolóhely, de ezek szerint vészhelyzet esetén megoldható a dolog.

Én Gabriellel mentem, velünk jött még az ő szintén román munkatársa, Madalina, míg a többiek, Dace, Cristiana és Vania a másik autóval mentek. Az út során nagyjából minden rendben volt, bár sikerült elveszítenünk egymást még Franciaországban, viszont mindenki megérkezett épségben, nagyjából egyszerre. Útközben Dace figyelmeztetett bennünket, hogy az adatroamingot kapcsoljuk ki, mert Svájcban nagyon drága lesz, és tényleg. Viszont így kissé internetelvonásos lett a hétvége.

A szálláshelyen aztán becsekkoltunk, lepakoltunk, és elindultunk a városba, vacsorázni. Meg is találtuk a belvárost, fotóztunk egy kicsit, majd beültünk egy elég hangulatos helyre a folyóparton.

Én csak egy almatortát ettem, mert Madalina hozott magával az útra miniperecet, ami pont olyan jó, mint otthon, így viszonylag olcsón megúsztam a vacsorát. A többiek viszont boroztak, és talán ennek lett a következménye, hogy Madalina kitalálta, hogy menjünk el partizni. A Facebookon talált valami nyilvános bulit, ami aznap estére lett meghirdetve a helyi kaszinóba, és valahogy sikerült maga mellé állítani a többséget, pedig eleinte a többség nem nagyon hajlott a késő esti szórakozásra, mondván, fáradtak. Ezek után én maradtam egyedül, aki nem akart menni (a strasbourgi buliktól se vagyok elragadtatva), fáztam, fáradt voltam, fájt a fejem, és egyébként is utálom a hangos zenét, de nem hagyták, hogy egyedül hazamenjek, pedig volt két kulcsunk, és mondtam, hogy higgyék el, hogy hazatalálok egyedül, és nem lesz semmi bajom. Nem, menjünk, csak egy órára!

Nem mondom, hogy beadtam a derekamat, de elráncigáltak magukkal. Madalina hívott Ubert (ezt is most próbáltam először), ami el is vitt minket a kaszinóhoz, ahol kiderült, hogy nincs aznap este semmilyen buli. Mondták a helyszínen, hogy nem mi vagyunk az első érdeklődők. Ezek után a többiek is benne voltak, hogy menjünk haza, csakhogy meg kellett még várni a csapat másik felét, akik a következő Uberrel jöttek (mert egy autóba nem fértünk be), az viszont időbe telt, mert úgy tűnik, egész Luzernben egy darab Uber van. De legalább a kaszinó előterében melegedtünk.

Mikor a többiek megjöttek, jött a következő probléma: vissza kellene hívni az Ubert, de hogyan, ha nincs internet? A szálláson és az étteremben ugyanis volt wifi, és elvileg a kaszinóban is megkaptuk a hozzáférést, de nem sikerült csatlakozni. Nálam egy idő után elszakadt a cérna, és közöltem a többiekkel, hogy felőlem azt csinálnak, amit akarnak, én elindulok haza gyalog, elvégre csak kb. fél órányira voltunk. Ezzel aztán sikerült mozgásba hozni a csapatot, és valamivel éjfél után végül is hazaértünk. 

Ekkor még Dace közölte, hogy ő inkább az étkezőben a kanapén alszik (felőlem), így ő kiköltözött, és Vaniaval osztoztunk a szobán. A többiek még dumáltak egy kicsit az ebédlőben, én viszont elhúztam aludni, bár nem nagyon sikerült. Az biztos, hogy mikor Vania lefeküdt, én még ébren voltam. Viszont amikor sikerült elaludnom, akkor egész jól aludtam ahhoz képest, hogy idegen helyen voltam, mert általában első éjszaka egy szemhunyást sem alszom. Így viszont egész kipihenten ébredtem, szemben Dace-val, aki ugyanezzel a problémával küzd.

Cristiana tervének megfelelően szombat reggel megcéloztuk a Gelmerseet. Útközben egyszer megálltunk valamiért, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy találjak egy WC-t, de kiderült, hogy nem csak az van ott, hanem egy szurdokvölgy is, ami meglehetősen izgalmasnak ígérkezett. Megkérdeztem hát a többieket, hogy nincs-e kedvük bemenni (10 euró), és bár nem vetették el teljesen az ötletet, abban maradtunk, hogy majd ha visszafelé még belefér, akkor bemegyünk, most menjünk a tóhoz, az eredeti terv szerint.

Amikor elindultunk, akkor viszont hirtelen már nem a tó volt a fontos, hanem hogy ők éhesek, ebédeljünk! Ekkor volt 11 óra. Ez van, ha valaki nem reggelizik. Nem nagyon voltam oda ötletért, mert én viszont reggeliztem, ráadásul volt nálam gyümölcs, és amíg a parkolóban arra vártam, hogy kitalálják, mit is akarnak, ettem is belőle, így épp jól voltam lakva, nem szívesen töltöttem egy órát veszteg egy étteremben. De hát ugye a demokrácia: 5 éhes embert nem tudtam leszavazni. A szurdoktól két percre lévő faluban (ld. a fenti képet) volt két étterem, abból kiválasztották a szutykosabbikat, ahol leginkább csak hamburgert lehetett enni (bár az állítólag jó volt), én viszont csak egy forró csokit ittam.

Arra viszont mégiscsak jó volt a hely, hogy megkérdezték a pincérnőt a Gelmersee-ről, aki közölte, hogy a siklóra, ami felviszi oda az embert, helyet kell foglalni előre. Így hát, míg a hamburgerre vártunk, Cristiana és Gabriel elrongyoltak a helyi Tourinformba, és megvették a jegyeket, délután fél háromra felfelé, és fél ötre lefelé (merthogy ezek voltak a szabad időpontok). Plusz megérdeklődték, hogy hol tölthetnénk el addig az időt, és a szurdokot ajánlották nekik. (Ki gondolta volna?)

Így tehát mikor mindenki jóllakott, mégiscsak visszamentünk a szurdokhoz, végig is jártuk, és utólag a szkeptikusak is bevallották, hogy nagyon élvezték, jó hely volt. (Nekem bezzeg nem hitték el, hogy érdemes megnézni, de mindegy, a lényeg, hogy láttuk.)

Egyébként amellett, hogy szép látvány, azért is érdekes, mert ez lényegében egy katonai objektum. Van a sziklákba vésve egy komplett katonai barakk (full-extrás, állítólag, ld. a fenti képgaléria első képét), és úton-útfélen lelakatolt ládákba botlik az ember, amikre rá van írva, hogy csak háború esetén szabad felnyitni. Az egyikre rá volt írva az is, hogy térképek vannak benne, de hogy a többi mit tartalmazott, az rejtély.

A szurdok végigjárása épp belefért az időnkbe, tehát amikor kijöttünk, megcéloztuk a Gelmerbahnt, és oda is értünk kb. egy negyed órával az indulás előtt.

Amikor megláttam, majdnem meggondoltam magamat, ugyanis, elég ijesztő: ez Európa legmeredekebb siklója, ami azt jeleni, hogy egy szakaszon a meredeksége 106% (46° 41'), aminek a következménye, hogy hiába vannak az ülések hátrafelé döntve, ezen a szakaszon az utasok előrefelé dőlnek, alattuk a mélység. (https://en.wikipedia.org/wiki/Gelmer_Funicular) Bár van egy biztonsági rúd, az nem présel az ülésbe, szóval mindenkinek magának kell megtartania magát, ami kissé gyomorszorító érzés, és én még csak nem is vagyok tériszonyos. Ehhez képest Vania az, tehát hatalmas hőstett tőle, hogy nem csak felfelé száll fel a siklóra, de lefelé is. Mondjuk parázott rendesen.

Ezzel együtt is a sikló hatalmas élmény volt, csak az volt a baj, hogy amint elindultunk felfelé elkezdett befelhősödni, és mire felértünk, az egész hegycsúcs benne volt egy felhőben. Ettől aztán lényegében nem láttunk semmit a tóból, bár amit láttunk belőle, az sem egészen úgy nézett ki, mint a fotón. A fényképeken ugyanis a tó türkizkék, ez pedig határozottan sárga volt, ráadásul úgy tűnt, mintha le lenne engedve. Maga a tó ugyanis egy víztározó, a sikló is a gátépítéshez épült annak idején, viszont a víz nem érte el a gát alját se.

Ami azt illeti, a gát így ködben talán nagyobb élmény is volt, mint ha sütött volna a nap, ugyanis úgy nézett ki, mint egy híd, ami a felhőkben ér véget. Gondoltam is, hogy így nézhet ki az út a Mennyországba. De tényleg, tündéri volt. Kár, hogy semmi mást sem láttunk, nem csak a gát túlvégét.

Viszont ha már ott voltunk - és volt három óránk a visszaindulásig - mégis elindultunk körbe, és reménykedtünk, hogy hátha kisüt a nap. Hát nem sütött ki. A túra viszont így is elég izgalmas volt, egy kicsit izgalmasabb is a kelleténél, egyrészt Vania miatt, aki mint említettem, tériszonyos, ehhez képest egy embernyi széles ösvényen mentünk a hegyoldalban, alattunk a tó tán 100 méterrel is lejjebb. A másik ok, hogy megint nem magashegyi túrára készültünk, mert a hely úgy reklámozza magát, hogy babakocsival is járható út van. Ja, egy darabig. Egészen pontosan a hüttéig, ami zárva volt. Valamint a gát is jól járható. Utána viszont kezdődött a meredekebb szakasz, ahol Vania eléggé pánikolt, és látszott rajta, hogy nem csak megjátssza, ennek ellenére is jött velünk, amíg el nem értünk egy ponthoz, ahol az ösvény egyszerűen véget ért. Egy meredek sziklafalon kellett volna feljebb kapaszkodni 1-1,5 métert, ahol aztán folytatódott az út, de a többiek nem vállalták be, tulajdonképpen meg is értem miért. Gabriel volt egyetlen, akin túracipő volt, és én a futócipőmmel egész jó voltam a mezőnyben. Talán ezt az akadályt még le is lehetett volna küzdeni (ha Vania nem pánikol annyira), de mivel köd volt, nem láthattuk, hogy az út további részében mibe futunk még bele, tehát a józan döntés az volt, hogy visszafordulunk. Azért kicsit sajnáltam, mert nem szeretem feladni.

Amikor viszont visszaértünk a siklóhoz, és még volt egy óránk az indulásig, akkor már nagyon sajnáltam, ugyanis rohadt hideg volt. 0 fok körül volt a hőmérséklet, látszott a leheletünk, és hófoltok voltak az állomás mellett. Ami viszont nem volt, az egy nyitva tartó hütte. Vagy legalább egy forró tea árus. Vagy valami egyéb hely, ami védve van egy kicsit a hidegtől. Ott fagyoskodtunk tehát egy órát, mert az előző siklón csak 2 üres hely volt, mi meg 6-an voltunk, így nem tudtunk lemenni vele. Mindenféle tornagyakorlatokat csináltunk,  hogy ne fagyjunk meg, valamelyik csaj kitalálta, hogy salsa-alaplépés, de mondtam, hogy köszi, én maradok a csárdásnál: egyet jobbra, egyet balra. :-) 

Végül csak megjött a mi siklónk is, és végre reménykedhettünk, hogy hamarosan a meleg autóban ülünk. Mikor beszálltunk, mögöttem megszólalt valaki,  hogy "ó, elfoglalták előlünk", így aztán kénytelenek voltak mögénk beülni. Megragadtam a lehetőséget, és mondtam nekik, hogy örüljenek, mert ott legalább van tető a felük felett, mire az illető nevetett, és közölte, hogy akkor mégiscsak jól hallotta az előbb az csárdást. Azért közelebbi ismeretséget nem kötöttünk.

Visszaérve a kocsihoz, a többiek kitalálták, hogy menjünk el Interlakenbe, várost nézni, megmelegedni valahol és vacsorázni, forró italt inni, pisilni. Nosza, menjünk! Odaértünk, és bár kb. egy óra volt az út, nekem nem sikerült felmelegednem. Elindultunk várost nézni, és elég hamar találtunk egy jónak látszó pizzériát, és mivel korábban már volt róla szó, hogy este pizzázunk, felvetettem a többieknek, hogy menjünk be. Nem, Gabriel mondta, hogy talál nekem egy jobb helyet (merthogy megkritizáltam a délelőttit). Mondtam, hogy ez nekem teljesen tökéletes, de nem, menjünk előbb város nézni, amíg még világos van. OK. Két perccel később viszont már fontosabb volt a bolt, hogy vegyenek maguknak valamit reggelire (én hoztam magammal, mint minden rendes magyar). Ok, bementünk, vásároltak, én is vettem Toblerone-t. Kifelé menet aztán felfedeztem, hogy van forró csoki automata, ami három méretben méri a forró csokit (de még milyet!), úgyhogy arra készülve, hogy várost nézünk, vettem egy négydeciset, csakhogy ne fázzak már annyira. Meg amúgy éhes is voltam, mert ugye egész nap gyümölcsön meg kekszen éltem amiatt, hogy a túl korai ebédet kihagytam.

Erre, mikor kimentem a boltból a forró csokival, közölték, hogy úgy döntöttek, hogy mégiscsak inkább hazaindulunk, és majd otthon vacsorázunk, mert Dace - aki ugye nem aludt, de az egyik sofőr - fáradt. Na, ezen a ponton majdnem elbőgtem magam, és közöltem velük, hogy jó lett volna, ha ezt az előtt találják ki, hogy kijöttünk a boltból, mivel én nem vettem semmit, ami vacsorának jó lenne. Ekkor Gabriel - aki tényleg a csapat legrendesebb tagja - hajlott rá, hogy mégiscsak menjünk a pizzériába, de a többiek, különösen ugye Dace, ellenezték azzal, hogy nagyon későn érnénk haza. Mondtam, hogy rendben, de akkor most itt megvárnak, amíg én beugrom a szemközi Mekibe, veszek egy BigMacet, és elmegyek vécére, mert ott se voltunk a szurdokvölgy óta, és este fél 8 körül volt ekkor már. Na, el is mentem, és a WC-n egy kissé kibőgtem magamat a BigMac társaságában. Utána még megvárattam őket egy csokibolt előtt, mert mondtam, hogy én el nem megyek Svájcból kézműves svájci csoki nélkül (dacára a Toblerone-nak), de szerencsére ezt az ötletet többen támogatták.

Ezek után tényleg elmentünk haza, én útközben benyomtam a BigMacet, a többiek otthon vacsoráztak. Kínáltak engem is, de este 9 az már nálam nem a vacsoraidő, és különben is addigra jóllaktam. Így aztán 10 óra körül elhúztam aludni (nem valami jó hangulatban, talán mondanom se kell), és azért imádkoztam, hogy valahogy másnap le tudjam nyelni a békát, hogy úgy tűnik, hogy nem vagyok kompatibilis a csapattal, és menni ahová akarnak, és amikor akarnak. Dace, aki ugye fáradt volt, nem hiszem, hogy éjfél előtt ágyba került, hiszen ő az étkezdében aludt, ahol a többiek csevegtek.

Másnapra volt betervezve a városnézés, és úgy volt, hogy jó idő lesz. Hát nem volt. Az volt a szerencse, hogy még idejében eszemben jutott visszamenni az autóhoz még egy pulóverért, különben vasárnap is szétfagytam volna.

A városnézés kezdetén - ha jól vettem ki Gabriel kívánságára (nem sok volt szegénynek) - megnéztünk egy templomot, majd felmerült, hogy hajókázzunk a tavon. Ez egész jó ötletnek tűnt, amíg ki nem derült, hogy 40 euróért adnak egy egy órás sétahajózást, ami talán még meg is érte volna, ha történetesen nincs hasonló köd, mint előző este fenn a hegyen, ami akadályozza, hogy lássuk a partot. Ennek ellenére Vania és Madalina is eléggé be volt sózva a hajókázás ötletétől, és én még el is mentem volna velük annak ellenére, hogy úgy véltem, nem igazán éri meg, de Dace leszavazta, mondván úgyse látunk semmit. Így hát elindultunk várost nézni, ami abból állt, hogy lődörögtünk az utcákon, időnként lefotóztunk egy-egy szép épületet, majd beültünk egy étterembe ebédelni.

Az étterem az a fajta volt, ahol kevés dolgot lehetett kapni, de azt legalább jó drágán. Dace itt teljesen meg volt lőve a hagyma-allergiája miatt, így ő csak sültkrumplit evett, én meg almásrétest a már elmaradhatatlan forró csokival, de rendesen igazából csak Gabriel evett, aki bevállalt valami vaddisznósültet. 

Az ebédnél Cristiana megint bedobta a Rajna-vízesés ötletét, mondván, hogy hazafelé majdnem ugyanannyi az út, ha arrafelé megyünk, megállhatnánk megnézni, én pedig lecsaptam az ötletre. Gyorsan meg is néztem, hogy mit lehet ott látni, és azt gondoltam, hogy megállapodtunk abban, hogy odamegyünk, megnézzük a vízesést meg a parkot mellette, legfeljebb egy óra, és megyünk tovább. Hogy ez mégse így van, az számomra akkor derült ki, amikor hazafelé feltűnt, hogy rossz irányba megyünk. Kérdeztem Gabrielt, hogy nem úgy  volt-e, hogy a vízeséshez megyünk, ő pedig mondta, hogy de, de aztán Dace leszavazta, mert fáradt, és haza akar menni.

Na most, kérdezem én: ki Dace, hogy mindenki őhozzá alkalmazkodik? Az egyik sofőr? Minek ragaszkodott, hogy vezet, ha tudja, hogy idegen helyen nem tud aludni? Egyébként is, komolyan, az egy óra olyan sokat számított volna? És ha Dace haza akar menni, miért kell nekünk is menni? Van két kocsink, Dace hazamegy egyedül, vagy azzal, aki nem akarja még látni a vízeséseket, a többiek pedig Gabriellel elmehettünk volna a vízeséshez. Ez miért nem merült fel? Egyáltalán hogy bukhat meg a terv úgy, hogy ebéd közben egy fél órán keresztül tervezgetjük a vízesésnézést, és utána nem hogy nem egyezünk meg, hogy mégse megyünk, hanem még csak nem is tudok róla, hogy Dace másképp döntött, mindenki nevében? Na, dacára az előző esti imámnak, ezen a ponton bőgtem el magam megint majdnem, különösen, mert eddigre ragyogóan sütött a nap, gyönyörű időben csodálhattuk volna a vízesést szemben az egész hétvégével, amikor semmit se láttunk a köd miatt. 

Valahogy kibírtam hazáig bőgés nélkül (csak hazaérve bőgtem el az egészet a tesómnak telefontban), de legott elhatároztam, hogy soha többet ezzel a csapattal ezzel a felállással sehová, különösen sehová több napra Dace-val sofőrként. Ha mégis megyek bárhová velük, viszem a saját autómat, ha egyedül kell is állnom az összes költséget, és jó előre közlöm, hogy ha ők nem akarnak megnézni semmit, akkor én járom a saját utamat. Nagyon ki voltam akadva, mert elköltöttünk egy csomó pénzt a semmiért. Nem is pihentem, de nem is láttam érdemben semmit (az egy szurdokot leszámítva, esetleg a Gelmerbahnt), ráadásul, mint utóbb kiderült, még meg is fáztam, kedden emiatt el kellett kéredzkednem a melóból. Szóval nem nagyon érte meg. Lehet, hogy még visszamegyek valamikor Svájcba, de csak az előbbi feltételek mellett. 

Gondoltam rá, hogy meg kellene beszélni a csapat normálisabb részével, mint Cristiana, Gabriel és esetleg Vania meg Madalina, hogy legközelebb csak mi összebeszélünk, és megyünk, nem szólunk olyanoknak, akik megfúrják az egész kirándulást. Csak félek felvetni, mert lehet, hogy ők nem így élték meg. Azért teljesen nem vetettem el a gondolatot, mert csütörtökön Cristiana - aki erre a hétvégére egy borvidékes kirándulást hirdetett meg - kiborult a képzésünk előtt, és közölte a többiekkel, hogy elege van abból, hogy mindenki csak kifogásokat keres a javaslataival szemben, de senki nem kínál alternatívát, és főleg nem szerveznek semmit. Tök igaza van. Szóval azt hiszem, azért ő se örült, hogy a Rajna-vízesés elmaradt.

Most azt tervezem, hogy meghirdetek egy Baden-Baden fürdőtúrát szigorú programmal, és közlöm, hogy aki szeretne csatlakozni, szívesen látom, de csak a saját feltételeim szerint. Akinek úgy nem jó, szervezzen magának, amit akar.