Október első hétvégéjén Pablo, az egyik spanyol EJTN-es srác felvetette, hogy menjünk kirándulni.

Sikerült összetoboroznia egy autónyi embert, így szombat reggel el is indultunk. Az indulás kissé döcögősebbre sikerült, mint terveztük, mert a csapatban ott volt Katerina, a görög lány is. Neki - ki tudja miért - két hibája van: az egyik, hogy mindig, mindenhonnan elkésik, a másik pedig, hogy valahogy mindig félreérti a dolgokat annak ellenére, hogy elég jól beszél angolul.

Most például meg volt beszélve, hogy ő és Jasna (Horvátországból) Pablóhoz mennek, és együtt jönnek autóval Dace-hoz (Lettországból), ahol felvesznek engem is. Nagyon igyekeztem, hogy el ne késsek a megbeszélt találkozóról, jól le is izzadtam, mert hajtottam a biciklit rendesen, erre kiderült, hogy tök felesleges volt, mert Dace-nél még elücsörögtünk vagy 50 percet, mire a többiek megérkeztek, ugyanis mint kiderült, Katerina azt hitte, hogy Pablo érte megy. Aztán amikor megjöttek végre, Katerina még akkor ment el közeli tesztállomásra, hogy szerezzen egy negatív covid-leletet, mert nincsen beoltva, és errefelé csak olyat engednek be bárhová, aki 1. be van oltva vagy 2. van 3 napnál nem régebbi negatív lelete.

Végül azért csak sikerült elindulni, és célba vettük a Vogézeket. Ezt itt úgy írják, hogy Vosges, és állítólag úgy ejtik, hogy "Vozs". Pabló kinézett a térképen két tavat, ezeket céloztuk meg. Az eredeti terv az volt, hogy különösöbben nem túrázunk, hanem autózunk, és megállunk a látnivalóknál. Valahol az autózás is élmény volt, mert korábban még sosem ültem BMW-ben. Kissé aggótam is, mert mint tudjuk, a BMW nem autó, hanem jellemhiba, de szerencsére ez nem mutatkozott meg Pablo vezetési stílusában, szerinte a BMW is csak egy "ordinary car" (közönséges autó).

Az első tó, amit megnéztünk, a Lac Noir nevet viselte: Fekete-tó. Mint az alábbi képen látszik, nem véletlenül kapta ezt a nevet. Sajnos nem derült ki, hogy mitől is ilyen sötét.

Innen viszonylag gyorsan tovább indultunk, és némi eltévedés után megtaláltuk a Lac Banc-ot (Fehér-tó). Hogy ez miért kapta ezt a nevet, az rejtély, mert pont ugyanolyan fekete, mint a másik. Eszembe is jutott, hogy talán ez is olyan, mint a viccben Kecskemét és Hódmezővásárhely. "Itt egy tó, fekete, legyen a neve Fekete-tó!" - "De uram, olyan már van egy," - "Akkor legyen fehér!". :-)

Itt sem időztünk sokat, hanem megcéloztuk a Lac Vert-et (a változatosság kedvéért Zöld-tó), miután a két leggyengébb láncszem, Dace és Jasna jóváhagyták, hogy gyalogolni kell hozzá. Mondjuk az nem derült ki, hogy milyen úton, ugyanis, hatalmas, gurulós kövek voltak, rajta, elég meredek volt, és másfél kilométer hosszú. Nekem se volt könnyű sportcipőben, hátizsákkal, de a három másik csaj egyáltalán nem erre készült, Katerinánál például válltáska volt. Azért nem panaszkodtak, és elértük a tavat, ami ezúttal nem cáfolt rá a nevére.

Itt aztán a csajok csináltak egy csomó fényképet. Katerina és Dace is fotómodellnek képzelik magukat, és imádnak fényképezkedni, ilyen beállítás, olyan beállítás stb. Hagytam őket, hadd szórakozzák ki magukat, én meg elmentem, és kiderítettem, hogy jól gondolom-e, hogy ez itt egy mesterségesen duzzasztott tó, és valóban. Szegény Pablo viszont ott maradt, és asszisztált a fényképsorozathoz, sőt ő is be lett volna modellnek. Még szerencse, hogy kedves, béketűrő típus, bár azért látszott rajta, hogy nem szórakozik olyan jól, mint a lányok.

A tótól aztán vissza kellett kapaszkodni az autóhoz, ami csak egy árnyalattal volt könnyebb, mint lefelé jönni, de azért végül ezt a feladatot is abszolváltuk.

Ekkor Pablo felvetette, hogy visszafelé álljunk meg Kayserbergben vacsorázni, mert eddig nem nagyon volt alkalmunk rendes ételt enni, és már eléggé délután volt. Mind támogattuk az ötletet, és nem is kellett megbánnunk. Kaysersberg ugyanis egy nagyon aranyos elzászi kisváros, ami láthatóan a turizmusból él, az egész főutcája különféle kézműves boltokkal és éttermekkel van szegélyezve.

Egy kicsit sétáltunk, kihasználtuk az infrastruktúra nyújtotta lehetőségeket, ugyanis valamiért a franciák nem gondoltak arra, hogy bármely tó mellé tegyenek egy nyilvános illemhelyet, majd pedig beültünk egy szimpatikusnak látszó étterem teraszára. Még élőzene is volt, mert pár méterre onnan utcazenészek nyomták páneurópai stílusban, meglehetősen jól. Az étterem maga is jónak bizonyult, csak abból volt némi feszkó, hogy Dace minden hagymafélére allegriás, meg is kérdezte előre, hogy ugye a rendelt Cézár-salátában nincsen hagyma, mondták nincs, majd kihozták snidlinggel megszórva. Elég nehéz volt meggyőzni a pincér csajt, hogy higgye el, hogy a "ciboulette" akkor is hagyma, ha nem úgy hívják, és fűfélének néz ki. De végül hoztak Dace-nak egy másik adagot, snidling nélkül. Még szerencse, hogy a modern világban mindenkinek ott lapul a zsebében egy fényképes lexikon (Wikipédia).

Ez után sétáltunk még egy kicsit a városkában, csak azt sajnáltam, hogy nemigen mentünk be sehová. Pontosabban, a többiek nemigen akartak bejönni sehová. Én például bementem a mézeskalácsoshoz, a többiek kint megvártak. Bementem az üvegmanufaktúrába, a többiek mentek tovább, csak rohanvást tudtam megnézni a választékot. Azért vettem egy üveg-gólyát (Elzász nemzeti madara), meg egy karácsonyfa-díszt, mert nem tudtam, hogy járok-e még erre, és ha igen, mikor. Eddig ezek látszottak a legértékesebb szuvenírnek. Amúgy meg lehetett volna nézni a műhelyt is, de hogy, ha a többiek már két sarokkal odébb voltak?

Poén: megkérdeztem az eladótól, hogy készíthetek-e fényképet. Angolul. Nem értette. Az egy dolog, hogy a "Can I take a picture?" nem volt érhető, de mi nem volt érhető azon, hogy "Can I take a photo?" Utána körbe mutattam a bolton, és megkérdeztem, hogy "Photo?" Még mindig nem, elővette a fordítót. Na, itt kezdtem zavarba jönni, a photo ugyanis franciául is photo. Mi nem érthető ezen? Rámondtam a fordítójára (angolul), továbbra is ingatta a fejét, hogy nem érti. Ekkor jött egy ötletem, én is elővettem a telefont, bekapcsoltam a kamerát, és megmutattam neki, hogy le szeretném fotózni a boltot. Na, ekkor végre megértette, és lelkesen bólogatott, hogy igen, persze, fényképezzek nyugodtan. :-) Íme: 

Ezek után viszont máshová már nem nagyon mertem bemenni, pedig tényleg az egész város olyan, mint egy kézműves kirakodóvásár.

Közben rólam is készült egy sorozatfelvétel az egyik szökőkútnál, mert Dace nagyon kedvesen felajánlotta, hogy lefényképez, csinált is vagy 20 fotót, aminek a fele olyan, hogy se a lábam nincs rajta, se a háztető. Na, itt a különbség a fényképezési szokásaink között, ugyanis én, ha rá is megyek a fényképre, mindig a környezetet tekintem lényegesnek, mellesleg azért vagyok a képen, hogy látsszon, hogy ott voltam. Ő és Katerina viszont a környezetet csak díszletnek használják. Azért szerencsére még időben észrevettem, és szóltam neki, hogy légyszi olyat is, amin én is és a ház is egészen benne van. Nem bántam volna, ha a szökőkút is rajta van teljesen, de nem mertem kérni még egy sorozatot, mert a többiek ekkor is már messze jártak.

Visszafelé még felfedeztünk egy várat a szőlőhegy mellett, de oda sem mentünk fel, pedig nem lett volna különösebben nagy kitérő. Ezt se nagyon értem a csapatban, hogy miért jó az, hogy elmegyünk várost nézni, és mindent csak kivülről meg messziről nézünk meg.

Legott el is határoztam, hogy ide még visszajövök, mert határozottan nem volt elég, amit láttam. Legszívesebben már másnap mentem volna, de mivel másnap vasárnap volt, és itt vasárnap minden zárva van, elhalasztottam a látogatást két héttel később, péntekre, szigorúan egyedül. De ez már egy másik történet.