A csónakázás utáni délután az egyik magyar munkatársammal, Zsuzsával a helyi borvidékre tettünk kirándulást. Ő nagyon nyüzsgős, nagyon szeret kirándulni mindenfelé, és most örül, hogy van kivel, én meg örülök, hogy van valaki, aki tudja, hogy mit érdemes megnézni a környéken.

Kiindulási pontnak a megjegyezhetetlen Riquewihr nevű városkát céloztuk meg, ami kb. 50 percre van autóval Strasbourgtól, délnek.  A város minden környékbeli településhez hasonlóan egy elzászi város, favázas házakkal, amely láthatóan a turizmusból él. A belváros melletti - fizetős - parkolóból egyenesen a város főutcájára lehet jutni, egy kirakodóvásáron keresztül.

Lehet kapni mindenféle szuvenírt, édességet, bort. Nagyon büszkék errefelé a mézeskalácsukra, meg a mézes kenyerükre, utóbbit meg is kóstoltuk, de végül nem vettem belőle, pedig elég jó volt: rengeteg méz volt benne. Errefelé hotdogosok helyett palacsintázók vannak, aztán volt macaronos, és találtam egy teaboltot is, ahol mindenféle gyümölcsteákat lehet kapni. Utóbbi azért nagy szó, mert a boltban nincs választék. Volt továbbá egy fagylaltos is, de azt végül mellőztük, mert Zsuzsa szerint pofátlanok voltak az árak. Hát igen: 3,50 eur, ami tényleg sok, de nekem nem tűnik fel, hogy ez csak a szokásos francia árszínvonal, vagy a turisztikai látványosság miatti magas kereslet nyomja meg az árakat. 

Mitután végignéztük a főutcát, elindultunk a valódi célunk felé: a szőlőhegyre, Zsuzsa ugyanis szeret kóstolgatni :-). Nem állítom, hogy ez kifejezetten legális errefelé, de nem mi voltunk az egyetlenek, akik gusztálták a szőlőt, amiből meglehetősen sok volt, mindenféle fajta. Találtunk egyet, ami egészen hasonlított kedvencemre, a zalagyöngyére, de azért még egy kicsi fejlődnie kell, hogy utolérje. Az egyik soron pedig akadt muskotályos fajta is. Na, abból szedtem van öt szemet, mert tényleg jó volt.

Nem csak úgy mentünk bele a vakvilágba, mert van ott egy kijelölt bor-túra útvonal, ami körbejárja a környező településeket, keresztül a szőlőkön. Mi a kis körutat csináltuk Hunawihr...

és Zellenberg érintésével.

A településeket a szőlőtől függetlenül is érdemes meglátogatni, mert ahogy a képeken is látszik, nagyon kis csinos városkák. Ez meg itt egy zellenbergi helyi látványosság: valaki mindenféle mesei motívumokkal díszítette a kertjét. Kissé giccses, de azért jópofa.

Útközben jó rálátásunk volta  "három vár"-ra is, ahová Zsuzsa szerint szintén érdemes elmenni túrázni.

Ráadásul az Európai Örökség Napjai voltak, ami egy olyan rendezvény, amikor nyitott kapuk vannak: olyan helyekre lehet bejutni, amik egyébként zárva vannak a látogatók elől.

Mi például a Becker borászatot látogattuk meg, ahol meg lehetett nézni a pincét. A helyen érdekesen keveredtek a hagyományok a modern technológiával. Az előbbire valószínűleg az ad magyarázatot, hogy egy 23. generációs borász család, már az 1600-as években is a környéken gazdálkodtak. Utóbbi nyilván a kor kihívásai miatt van.

Nem mondom, hogy nem láttam még szebb pincét életemben: Takler például, de mondjuk az kifejezetten egy látványpince, ez viszont alapvetően "nem mutiba készült", és mint ilyen, érdekes volt. Sajnos a körbevezetés franciául volt, így nem mindent értettem belőle, de azért nyelvgyakorlásnak jó volt. Meg érdekes volt felfedezni, hogy egyes borászati szakkifejezéseknél ez nem probléma, mert magyarul is úgy mondják. :-)

Egyébként, mint az alábbi fotón is látszik, elég sokféle bort készítenek. Különlegességként jelöltek meg egy borfajtát, ami "narancssárga", Zsuzsa meg is kóstolta, de én nem, mivel én voltam a sofőr. Sajnos a nevére nem emlékszem.

Visszafelé kissé eltévedtünk, így útba ejtettük még Beblenheimet is, és ott találtuk ezt a másik pincészetet, aminek talán ideje lenne nevet változtatnia. Beckeréknél is arra panaszkodtak, hogy nem használ a járvány a keresletnek, nem tudom, akkor mi lehet a helyzet ezeknél. 

Végül azért csak visszaértünk a kiindulási pontunkra, ahol megengedtünk magunknak egy-egy palacsintát - én nutellás-banánosat ettem, mert az az egyetlen különleges fajta. Érdekes, hogy az ember azt gondolná, hogy ahol ennyire rajonganak a palancsintáért, ott van fantázia az ízesítésben. Ehhez képest az alappalacsinta a kristálycukros. Aztán van a következő szint: a baracklekváros, a kakaós, a karamellaöntetes és a nutellás, és ha valahol tesznek bele gyümölcsöt, az már a deluxe változat. Komolyan, el kellene jönniük Budapestre a Nagyi palacsintázójába, ötleteket gyűjteni.

(Zárójel: Találtam tegnap egy Waffle Factoryt Mundolsheimben, és megfogadtam, hogy egyszer kimegyek oda. Ugyan nem palacsinta, de valamivel fantáziadúsabbnak tűnik a hely, bár ők se ismerik a pudingot. Csak előbb leadom az elmúlt egy hónapban felszedett pluszkilókat :-) Bár most, hogy jobban belegondolok, vettem a  múltkor kész palacsintát. Talán kellene vennem pudingot hozzá, mielőtt megromlik. :-) )

Visszatérve Riquewihrhez, még megengedtem magamnak egy mézeskalácsemberkét (nem véletlenül vannak azok a plusz kilók), meg vettem egy gyümölcstea-keveréket is. Még szerencse, hogy volt nálam készpénz (az előző napi kaució), ugyanis közölték, hogy érintésmentes fizetés nincs, ami azért gáz, mert a bankkártyám nem működik, csak telefonnal tudtam bárhol fizetni, azt meg értelemszerűen nem lehet beledugni a kártyaolvasóba. Először még azt gondoltam, hogy a kártya chip-je jó, mert volt már, hogy használtam, de az se működött, így maradt a készpénz. Szerencsére azóta kézhez kaptam az új bankkártyámat, ami úgy tűnik, működik, most már csak el kellene érni, hogy az OTP a kártyadíj visszatérítése mellett visszavegye a rosszat. Írtam nekik egy levelet ezzel kapcsolatban, azóta is válaszolnak, pedig már szerintem eltelt a 30 nap.

Hazafelé aztán más irányba indultunk: nem az autópályán jöttünk haza, hanem az autós borúton, ami a fentiekhez hasonló városkákon vezet keresztül. Egy részét már láttuk Verával az Haut Koenigsbourgtól (vagy hogy írják errefelé a nevét) hazafelé. Volt egy kereszteződés, ami határozottan ismerős volt, csak most nem az autópálya felé mentünk tovább, hanem vettünk egy balost és folytattuk a borúton. A GPS egy idő után eléggé frusztrált lehetett, mert a biztonság kedvéért már az induláskor elindítottam, de nem tudtam megmondani neki, hogy mi a borutat követjük, csak azt, hogy kerüljük az autópályát, így állandóan felülbíráltuk, kénytelen volt minden kereszteződésben újratervezni. Aztán mikor besötétedett, és már úgyse láttunk volna semmit, mégis felmentünk az autópályára. Nem adta fel, és minden kihajtónál le akart hozni, így végül kikapcsoltam, és rábíztam magam Zsuzsa helyismeretére, aki onnan már jól ismerte a járást, így gond nélkül hazataláltunk.